Színházi Élet, 1918. szeptember 8–15. (7. évfolyam, 36. szám)
1918-09-08 / 36. szám
VI. évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRAK kotta-melléklettel: Budapesten és vidéken Egész évre . 40.- K Félévre . . 20.- K Negyedévre . 10.— K «« 1918 szeptember 8-től szeptember 15-ig SZÍNHÁZI ÉLET MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Felelős szerkesztő INCZE SÁNDOR Hirdetések mm.sora 1 kor. 50 fill. Szerkesztőség: Erzsébet-körút 24 Telefon 34-97 Kiadóhivatal: Erzsébet-körút 29 Telefon 9—« A jegypénztár száma: 74-66 Egy számára : Budapesten és vidéken 1. ~ kor. ILLUSZTRÁLT SZÍNHÁZI, MŰVÉSZETI ÉS MOZI HETILAP 36. szám FASCINATION Irta: SZÉP ERNŐ A zöld füvön mentem én előre. Ha .•az államnak olyan fogdmegjei is volnának, akik elébe toppannak az embernek, hová megy? — én nem tudtam volna fe»lelni nekik. Az államnak vagy a katona« ságnak, vagy micsodának, azt nem lehet mondanom, hogy néha napján rám száll még a boldogtalanság és út és irány nélkül járni kell nekem magamban az ég alatt, fasorok folyosóin, virágágyak vidékén vagy iskolázatlan dudva között, föld •dön, szabadban, csendben és szépségben •és bánatosságban. Mentem, mondom, kívül a városon, völgyben és ben egy papirosfedelü vékony a zsebem* «vittem, amilyen könyvet veszek könyvet az utcán és magamnál hordom, mint a pyra» mident a vérszegények, akiknek megszokott a fejők fájdulni. Nekem arra kell a •zsebregény, hogy kinyissam a villamoso son, vagy a padon a ligetben, mikor nem birom el magamat. Ki vagyok téve minden utamon a halál "bódító suttogásainak, aki már régen követ engemet, mert a magáévá óhajt tenni. Zsebemben könyv volt és ajkamon vittem lélekzetemet és azonkívül a Fascination kéjes sötét melódiáját. Fütyöltem lusta ajkkal, azt a fakó fütyölést űztem, amit az ember csak maga hall. Más valaki csak úgy hallhatta volna, hogy mit fütyölgetek én, ha odatartotta volna fülét a szám elé. A botommal keresztbe húzgáltam magam előtt a fű felett, mert lassan mentem és nem emlékszem, hogy egy fűszál is komolyabb sérülést szenved <lett volna botomtól. És a Fascination úgy hallottam belül magamban, pálmák paravánja mögött játszaná mintha spanyol arcú zenekar párisi ozsonnázó helyen, ahol andalodott kioszk körül drága társaságok ülnek mint kinőtt virágzatok, óh illatozott szépségek, akiknek keblén a gyöngysor jegesült könycseppjeikből lett és ünneplő urak, karcsúak, sötétlők és lankadtak, kiknek tükrös cilinderén gyászt mutat az aludt fekete kalapszallag, szívókért viselnek gyászt, szivökért, mert elvesztették gyermekkorukban. Kegyetlen kéj az élet, az éj és a délután. Az alkonyat a kényes és halk bánaté, traáhalalall—uhaalla—haa ... felé vonaglik a vonó s leszáll kényelmesen és gyöngén és alélva távozik el az ősz felé a csóknak és halálnak dallama, oly ha= sovány halkkal, mint a fátyolnak egy merengő lebbenése. Magamban mentem és a zene pirosas gyászszal, távolról zongott és szivemre súlyos hideg fájdalom tevődött le, mint márvány levélnyomó. És két régi szelmem magyarázatot és irgalmat várva nézett eszméletlen álló szén fák felé s perzsa szövésű domboldalakra s filigrán sárga, kékes és viola virágokra, kik fű közt meglepve állottak, mint eltévedt a kirándulók. Egyedül mentem , hogy egyedül vagyok. És tudtam, tudtam, hogy miért. Az ifjúságot elveszítettem, mint egy arany ceruzát, úgy Nem lehet elhinni. Tegnap elveszítettem, még megvolt. Most odakapok a mellényzsebemhez a szívem fölé, hisz ott volt! Taposgatom és ütögeti a zsebet az öklöm. Hogy van az, hogy egyedül marad az t .i.bcr. Igen. Fáradt vagyok. Eluntam őket. Dolgom va, mindig dolgom van. Elveszett az arany ceruzám. Nincs meg.