Színházi Élet, 1918. szeptember 8–15. (7. évfolyam, 36. szám)
1918-09-08 / 36. szám
36. oldal SZÍNHÁZI ÉLET mozás után végképen elejtettük, elsősorban azért, mert az ő becsületes lelkével nem igen férne össze, hogy csak komédiázásból játssza a világ előtt a korlástokat, másodszor és legfőképpen azért, mert a levelekben olyan részletek is voltak, melyekről még a színház titkára se tudhat. Honnan tudja ő, hogy mi van a direktor titkos fiókjában? Honnan értes sülhetett azokról a jelenetekről, melyek a Perkáty József hálószobájában lefolytak? De ha még tudhatta is volna minds ezt, hogyan vihette el a főpostáról észsrevétlenül a poste restante leveleket, hogyan csempészhetett volna titkos üzeneteket az igazgató bezárt irodájának az asztalára, hogyan tüntethette volna el a titokzatos szerzőnek szóló episztolát portás páholyából, mikor két tanunk is a van rá, hogy egyáltalában be se nézett a portás fülkéjébe? Mindezt csak olyan ember művelhette, aki csakugyan az utolsó hajszálig informálva van a Persáty Zsolt titkai felől, ez pedig, szerény véleményem szerint, senki se lehet más, mint maga Perkáty Zsolt, aki mindig abban a szerencsés helyzetben van, hogy bele tud látni a saját maga veséjébe. Helyeslik eddig a kortárs urak a logika*mat? — Ugy van! — kiáltotta lelkesedve az a fiatalember, aki a kávéházban az imént a pontos időt jelezte. — Ha helyeslik, akkor menjünk tovább; a fonál tehát a kezünkben volt, mely a rejtélyes labirintusban tovább vezetett bennünket. Mindenekelőtt azt kellett kiderítenünk: álltse régebben Persháty úr valami viszonylatban az irodaslommal, mert azt egyenesen kizártnak tekintettük, hogy valaki az /a/arc*kal kezdhette volna meg Omladozó karrierjét._Hála a gondosságnak, irodalmi melységes munkánk e részét elvégezzük, csak* hamar megállapíthattunk két érdekes tényt: Perkáty Zsolt néven, harminc év*vel ezelőtt, több alanyi költemény, vagy hogy helyesebben fejezzem ki magamat: több röpsóhaj jelent meg egy velinpa* pirra nyomtatott hetilapban; másodszor: ugyan e név alatt egy Aszpázia nevű szomorújáték nyerte meg huszonnyolc évvel ezelőtt az Akadémia Telekisdíját. Vagyis Perkáty úrnak e téren már erős élete van, rovott előélete, ami még jobban megerősíti bennünk a gyanút, hogy ő volt az, aki a hátulsó kisajtón az irodalomba visszasompolygott. E szavakat már dörgő hangon mondta el s az utolsó mondatnál szinte hipnotiszáló pillantással fúrta tekintetét a szerencsétlen direktorára. — Igaz ez? Meri tagadni, hogy ön volt az, aki a verseket irta s aki a boldogult Aszpázia révén száz darab körmöci aranyat harácsolt el a Tudományos Akadémiától? Perkáty Zsolt most fölemelte a fejét s a kialudt fény ismét meglobbant a szesmeiben, — mintha egyszerre megtalálta volna a vaspáncélt, melylyel az ellenség buzogányütéseit ártalmatlanokká teheti. — És ha igen? — mondta hencegve, miközben gúnyosan végignézett a jelen levőkön — és ha csakugyan elkövettem volna azt az ostobaságot, hogy fiatal koromban verseket meg drámákat írtam, micsoda bizonyíték ez arra, hogy most ily haszontalanságokkal töltöm az időimet. Ki meri azt mondani önök közül, hogy még sohase irt egy lantos költe* ményt és sohase akart egy rossz drámá* val száló körmöcit kicsiklandozni az Aka*démiától? Ez épp ugy hozzátartozik az ifjúsághoz, mint az, hogy az egyetemi leckepénzünket elmulassuk, vagy hogy a nagyapánktól öröklött ezüstórát gyümölscsöztetőleg elhelyezzük a Schlesinger zálogházában. Ha csak ennyi bizonyítéka van, akkor melegen ajánlom: dobja sutba mielőbb a nyomozási talentumát! — Tagadja? — kérdezte vésztjóslóan az öregember. — Mindhalálig! — válaszolta meggyőződéssel Perkáty Zsolt. Tinódy Sebestyén most hátrafordult Czakóhoz és így szólott hozzá: — Elő az okmányokkal, Pinkerton öcsém! Czaki belenyúlt belső zsebébe s kéts száz levél, számla, kutyanyelv és mosós cédula közül egy gondosan selyem* papírba göngyölt iratot vett elő s szó nélkül átnyújtotta az öreg vérebnek. — Ismeri ezt az irást? — kérdezte agyafúrt pillantással a Mikes Kelemen barátja. Nem kapott választ, de a rémült pillantás, melyet Perkáty a kéziratra vetett, az egész társaságot egyszerre meggyőzte róla, hogy a váratlan okmány a vén büs nőst szíven találta. — Hol találta ezt? — hörögte fájdalmasan és kezét a szenvedő szivére szorította. — Ott, ahol ön az Omladozó falakat.