Színházi Élet, 1919. január 5–12. (8. évfolyam, 1. szám)
1919-01-05 / 1. szám
VIII. évfolyam 1919 január 1-től január 12-ig ELŐFIZETÉSI ARAK kotta-melléklettel Budapesten és vidéken Egész évre. . 50. K Félévre Negyedévre . 25.— K 12.10 Km SZÍNHÁZI ÉLET ILLUSZTRÁL! SZÍNHÁZI, MŰVÉSZETI ÉS MOZI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Felelős szerkesztő INCZE SÁNDOR Hirdetések mm.-sora 2 korona Szerkesztőség: Erzsébet-körut 24 telefon 34-97 Egy szám ára : Budapesten és 4 vidéken. . KI .ZU Kiadóhivatal Erzsébet-körut 29 Telefon 9—18 A jegypénztár száma: 74—66 1. szám UJ DARABOM Irta: LENGYEL MENYHÉRT Kedves szerkesztő ur, — e sorokat azon a napon írom, mikor a miniszteri tanács kimondta a színházak bezárását — s így nem tudom, lesz-e egyáltalában aktualitása annak, amit a „Sancho Panza királysága" január senki premierjéről elmondok . . . Bízzunk a rejtélyes sors váratlan fordulataiban, a véletlenben, — ami minden színház életében úgyis oly nagy szerepet játszik, — s higyjük, hogy minden jóra fordul s a darab, mely már csaknem készen áll a színpadon, mégsem fagy bele e vigasztalan télbe. Hadd mondjak hát pár szót róla . . . Meg vagyok pedig akadva a mondanivalómmal, mert ezúttal hiányzik nálam az az őszinte kétségbeesés, a kielégítetlenség fájdalma, a heves gyűlölet szinte az elvégzett munkával szemben, ami eddig majd minden darab meg* irása után jelen volt. Mi ez? Talán az teszi, hogy még túl messze vagyok a premierétől, vagy pedig már ott tartatnék, hogy azt hiszem, egyszer végre ki tudtam fejezni, amit akartam? És ez a betelt kielégülés a kereső nyugtalanság megszűnése volna? Biztonság, melyet eddig sohasem éreztem, mert minden darabot úgy írtam, mintha első munkám lenne. Nem szeretnék rá ezentúl sem szert tenni, mert ez a nyugtalan keresés hajt mindig más problémák s őszintébb kifejezési lehetőségek felé. A jó érzésem — szokatlan, hát keressem az okát — onnan van talán, hogy ezúttal a színpadi játéknak nem naturalisztikus, hanem valóban játékos, elképzelt formáját csináltam s ami mondanivalóm volt, Cervantes örök könyvének egy elbeszéléséből, az ő valóságos alakjain, Don Quijotén és Sancho Panzán keresztül igyekeztem kifejezni. Magas és merész irodalmi ambícióm az volt, hogy a halhatatlan figurák a színpadon is továbbéljék a könyvben rajzolt valódi életüket. Sikerüib e vagy nem, azt nem tudom pontosan megállapítani — annyit azonban biztosan tudok, hogy a színészeknek feltétlenül sikerül. Már a korai próbákon is látom, hogy Sancho Panzát Rózsahegyi Kálmán olyan elevenen és élethűen hozza, ahogy minden fantáziádban él, a Don Quijotét pedig Sugár emberfeletti valódisággal jeleníti. Nagyon örülök nekik. Rózsahegyi Kálmánt bőven nem kell felfedezni, de még e nagyszerű színésznél is ritkaság, hogy ilyen széles skálán játszón, kedélye és temperamentuma ennyire ki tudja élni magát. Örülök nagyon, hogy gazdag és bő tehetsége nagystílű érvényesítésére az én darabom adja az alkalmat. Sugár pedig — nem nehéz megjósolni — nagy meglepetése s legszebb ígérete lesz a magyar színészetnek. Róla annyi a mondanivalóm, hogy majd külön helyet kérek a számára. De egyébként is nem igen fordult elő elég változatos színműírói pályámon, hogy ilyen kedvem telt volna a színpadi munkában. Rákosi Szidi, Bajor Gizella, Gál Gyula, Lugosi és a többiek mind, akik majd külön megemlítést és méltánylást érdemelnek, olyan őszinte kedvvel dolgoznak, hogy öröm nézni. És van, aki a jó munkát