Színházi Élet, 1919. március 30–április 5. (8. évfolyam, 13. szám)

1919-03-30 / 13. szám

3 SZIBIHAZI ESET le belőle a következtetést. Odadobta a kalapjába az érzés alamizsnáját. Csak az érzésig jutott el, de addig a meg­ismerésig, hogy mindez tarthatatlan és tűrhetetlen, hogy élni ilyen módon to­vább egyetlen embernek se lehet, a lázadásig sohase emelkedett. Hiszen a régi színház nézői legfölebb könnyezni akartak a páholyaikban, de előadás után okvetlen aludni is akartak. Igazán nem is bolygatták meg az ál­mukat sohasem. A tizennyolcadik szá­zadban a színpadon mindenki — még a polgár is — ugy gondolkozott, mint az arisztokrata s ugy beszélt, rímes, sormetszetes alexandrinusokban. Aztán a tizenkilencedik és huszadik század­ban mindenki csak a polgárság gondo­latát és érzését visszhangozta. Mi, akik ma élünk, nem is tudjuk, hogy valójá­ban mennyire polgári volt minden mű­vészetünk. A tőke csíráján mindent szolgálatába szegődtetett. Az író, akit gyermekkora óta nevelt, észre se vette, hogy évek során micsoda gondolatokat és kétségeket vetélt el, nem látta, hogy miben korlátozta szabad mozgását. Igen, a tőke ponyvája lett a divatos „irodalom" és a „jó színház". Itt meg­engedték, hogy csiklandós szellemmel nyúljanak a kényes kérdésekhez és kuplékat énekeljenek a vérbajról, de az emberiség ordító fájdalmát, lelki és nemi nyomorúságát már tilos volt fel­tárni, mert ez „ízléstelen" és „kelle­metlen" volt. Egy francia lélekbúvár könyvet írt az utolsó évtizedek nagy színházi sikereiről. Kimutatta, hogy a népszerű darabok sikerüket kilencven százalékban vagy a nemzeti őrületnek, vagy a burzsoá­ szempontjuknak köszön­hetik. Példákért nem kell messze men­nünk. Egyik legsikeresebb darabunk az volt, mely egy szegény szerencsefi vá­ratlan meggazdagodásáról szólt. Íme a tegnapi kor ideálja, emelkedettsége, becsvágya. Az éhes disznó a színház­ban is makkról álmodott. Pénzről vagy olcsó szerelemről. Sajnáljuk ezt a művészetet és ezeke­a színházakat? Tíz éve hirdetem min­den írásomban, hogy a „polgári" drá­mának vége. Utolsó nagyja Ibsen, aki már klinikai képet ad bomladozó társa­dalmáról s hősei betegek, öngyilkosok és agyalágyultak. Hiszem, hogy a bolse­viki szinház, mely majd egy gátlás nél­küli, erkölcsös társadalmat tud a háta mögött, annyi idő multán újra állít vala­mit és nem kell mesterségbeli ravasz­ságokhoz fordulnia, hogy hatni tudjon, sem pedig egy kis színházban össze­gyűjteni az értőket, kikhez csak bonyo­lult érzések tolvajnyelvén lehet beszélni. A tettek után következik a tett művé­szete, a dráma. Újra arénák és cirku­szok fogadják be a nézőket és a dráma ismét oly egyetemesen emberivé válik, mint a görög aranykorban. S a színház pedig nem „szórakozó­hely" lesz, de az áhítatnak, a szabad és erkölcsös embereknek a temploma. VARSÁNYI IRÉN Vígszínház — Liliom (Lázár rajza)

Next