Színházi Élet, 1919. március 30–április 5. (8. évfolyam, 13. szám)
1919-03-30 / 13. szám
3 SZIBIHAZI ESET le belőle a következtetést. Odadobta a kalapjába az érzés alamizsnáját. Csak az érzésig jutott el, de addig a megismerésig, hogy mindez tarthatatlan és tűrhetetlen, hogy élni ilyen módon tovább egyetlen embernek se lehet, a lázadásig sohase emelkedett. Hiszen a régi színház nézői legfölebb könnyezni akartak a páholyaikban, de előadás után okvetlen aludni is akartak. Igazán nem is bolygatták meg az álmukat sohasem. A tizennyolcadik században a színpadon mindenki — még a polgár is — ugy gondolkozott, mint az arisztokrata s ugy beszélt, rímes, sormetszetes alexandrinusokban. Aztán a tizenkilencedik és huszadik században mindenki csak a polgárság gondolatát és érzését visszhangozta. Mi, akik ma élünk, nem is tudjuk, hogy valójában mennyire polgári volt minden művészetünk. A tőke csíráján mindent szolgálatába szegődtetett. Az író, akit gyermekkora óta nevelt, észre se vette, hogy évek során micsoda gondolatokat és kétségeket vetélt el, nem látta, hogy miben korlátozta szabad mozgását. Igen, a tőke ponyvája lett a divatos „irodalom" és a „jó színház". Itt megengedték, hogy csiklandós szellemmel nyúljanak a kényes kérdésekhez és kuplékat énekeljenek a vérbajról, de az emberiség ordító fájdalmát, lelki és nemi nyomorúságát már tilos volt feltárni, mert ez „ízléstelen" és „kellemetlen" volt. Egy francia lélekbúvár könyvet írt az utolsó évtizedek nagy színházi sikereiről. Kimutatta, hogy a népszerű darabok sikerüket kilencven százalékban vagy a nemzeti őrületnek, vagy a burzsoá szempontjuknak köszönhetik. Példákért nem kell messze mennünk. Egyik legsikeresebb darabunk az volt, mely egy szegény szerencsefi váratlan meggazdagodásáról szólt. Íme a tegnapi kor ideálja, emelkedettsége, becsvágya. Az éhes disznó a színházban is makkról álmodott. Pénzről vagy olcsó szerelemről. Sajnáljuk ezt a művészetet és ezekea színházakat? Tíz éve hirdetem minden írásomban, hogy a „polgári" drámának vége. Utolsó nagyja Ibsen, aki már klinikai képet ad bomladozó társadalmáról s hősei betegek, öngyilkosok és agyalágyultak. Hiszem, hogy a bolseviki szinház, mely majd egy gátlás nélküli, erkölcsös társadalmat tud a háta mögött, annyi idő multán újra állít valamit és nem kell mesterségbeli ravaszságokhoz fordulnia, hogy hatni tudjon, sem pedig egy kis színházban összegyűjteni az értőket, kikhez csak bonyolult érzések tolvajnyelvén lehet beszélni. A tettek után következik a tett művészete, a dráma. Újra arénák és cirkuszok fogadják be a nézőket és a dráma ismét oly egyetemesen emberivé válik, mint a görög aranykorban. S a színház pedig nem „szórakozóhely" lesz, de az áhítatnak, a szabad és erkölcsös embereknek a temploma. VARSÁNYI IRÉN Vígszínház — Liliom (Lázár rajza)