Színházi Élet, 1919. május 25–31. (8. évfolyam, 21. szám)

1919-05-25 / 21. szám

4 SZÍNHÁZI ÉLET teilen. S amig­y zongoráiig tart, oly szomorú komolyan ül mindenki, ugy mintha harangozó jönne távolról valahonnét, talán emlékből, s mindnyájan a gyermekkorukra, gondolnának. Szivreható minden egyes apának meg mamának meg néninek, az ő külön árva élete, az ő külön gondolkodó feje s a világot viselő lelke. Szegény gyenge nagymamák, hogy elmúlt már nékik másuk, teljes orgonájával, nagy­szagú jázminjaival szegényeknek. Feljönnek, lelépnek egyik a másik után, piros meg fehérruhájú leánykák, meg­kefélt fejű vasárnapi fekete öltönyös fiúcs­kák, hegedűsök, zongorások, hallja hall­gatja az ember a zenécskéket, dallamokat, Beethoventől, Volkmanntól, Händeltől, We­bertől, Poldinitól, Mozarttól, Rubinsteintól, Hellertől, Hollaendertől, el vagyunk itten a való világtól zárva, némán összebeszélve, hallgatni fülünkkel és nézni szemünkkel ezeket az ünnepélyes kis vizsgásokat, ezek mintha mindennap ezt csinálnák, olyan gyakorlottan, pontosan lépnek elő, ülnek le, hangicsálnak, hajbokolnak tűn­nek egymás után, tán nem is élnek, ha­nem óriási nagy régi zenélő doboznak forgó babái s­mink is, kik hosszú nadrá­gokban meg hosszú szoknyákban, kon­tyokkal, őszes meg kopaszos fejekkel mereven ülünk, tán mink sem élünk, a rondo édesen szédíti gyönge értelmünket báb­fejünkben és az élet egy messzi sápadt borzadály, amit egy csúf fekete ördög mesélt nekünk valamikor. Szép Ernő Egy színésznő mint munkásasszony* Irta: JÁSZAI MARI II. len Mint teljesen kezelőnek, nem volt egyet­betanult szerepem, holott minden darabban játsztam. Nem volt fölösleges tagja a színháznak, hiszen privát vállal­kozó volt az igazgató. Nem volt subven­ció, nem volt protekció, nem volt kilátás nyugdíjra, tehát nem csábította volna az okosokat ? Csak mi, oktalan rajongók gyújtottuk meg magunkat a színpadon és lobogtunk a vérünk árán. Rémséges komolyságom és mély han­gom miatt — és mert nem volt más, — én játsztam, 17 évemmel, mindenkinek az anyját meg a nagyanyját. Nem volt ben­nem egy mákszemnyi, egy gondolatnyi hiúság. Rá sem eszméltem női voltomra. Ha szépet játsztam, aggodalmasan szépí­tettem azt a személyt, azt, mint az úrnő­met, de aki másvalaki, nem én. Ilyennek látom magamat színészetem kezdetén , és asszonyiságom e semmibe­vevése, női voltomnak ez a kifelejtése az életemből, végig kisért a pályámon , ön­tudatlanul. Mert nem tudtam róla. És úgy is haltam volna meg, ennek a tudatnak híjával, ha nem volna egy lélekbúvár ba­rátom, aki szeret csipegetni a múlt törté­neteiből, szeret hallani régi színészekről, régi színészetről, régi előadásokról és régi és mai lelkiállapotokról , és annyit tud kérdezni, mint egy kíváncsi gyermek. Egy­szerre csak ismét egy kérdés jön, csen­des, közömbösnek látszani akaró hang, mint amilyenek a gyóntatószék rácsa mögül hangzanak halkan, gyöngéden, ne­hogy megriasszák a bűnöst. Mondja barát­nőm, soha sem használta fel női voltának előnyeit színpadi előmenetele javára ? Mit? Mit? Mit kérdez? Mit mond! Oh milyen becses kérdés ! Milyen világossá­gt gyújtó kedves kérdés ez! Köszönöm­­ ezt, mely ime pályám végén fényes reflektorként világit vissza multamba. Enélkül a kérdés nélkül amúgy is késlekedő önbecsülésem csorbát szenvedett volna. Hisz ez egy SZÉP ERNŐ (Jefffy ftlv.)­­ * A Sziné»zsk Lapja «lső számából.

Next