Színházi Élet, 1919. november 9–15. (8. évfolyam, 47. szám)
1919-11-09 / 47. szám
8 SZÍNHÁZI ÉLET A nemzet csalogánya (Látogatás Blahánénál.) A haja egy kicsit megfehéredett, a betegség megtörte, de a szája ... az olyan, mint harminc évvel ezelőtt, amikor az „Éjjel az erdőben" vig vadásza, a folyton a kutyáját kereső Marci nagyot cuppantott rája és ő felejthetetlen csengésű hangjával egyre csak azt ismételgette, hogy „Jézus Mária ! Jézus Máriai" Ezen az édes hangon szólított meg egyszer az utcán vagy hat évvel ezelőtt: „Elment az eszed Szirmuskám, lemondani a színpadról ilyen fiatalon? Valami nagy bajod lehet neked, ne gyere fel hozzám, gyónj meg nekem, hadd nézzek a kegyedbe, majd segítek rajtad, ha tudok". Bizony én rajtam akkor még nem igen lehetett segíteni, annyira meg voltam hibbanva, de jól esett a jósága, a közvetlen, meleg, szelíd részvéte, amivel lelkemhez igyekezett térni, hogy azt kiszabadítsa a hínárból . . . Segített az idő ! Én meggyógyultam, de ő, sajnos, beteg lett . . . nagy beteg . . . Amit egykor oly bőven osztogatott nekünk, a napsugártól is meg van fosztva néha hosszabb időre is. Ellenállhatatlan vágyat érzek akárhányszor, mikor ezüstös fejét meglátom az ablakon keresztül az Erzsébetkörúti lakásból kikandikálni, hogy felmenjek hozzá és vigasztaló szavaimmal siettessem gyógyulását . . . Szivem reszket, mikor a csengőre eszem a kezemet, hogy vájjon nemalálom-e rossz hangulatban azt, akinek aranyos kedélye egykor százezrek szivét derítette föl. De nem ! Csodálatos dolog, de a hosszú betegséget szinte emberfölötti türelemmel viseli az isteni Lujza . „Ki lelkének egyensúlyát igy megőrzi, az testi épségét is mihamarább vissza fogja nyerni", így vigasztalom és megcsókolom puha két kezét, azzal a kis gödröcskével, mit egykor márványba faragott a mester. . . Elbeszélgetünk emlékeinkről, amikor még a Várban játszottunk Felekinél és Zala Gyurkával együtt versenyeztünk egy mosolyáért . . . Amikor visszaszerződött a Népszínházba és én utána mentem, mint most . . . „on review toujours" ; népszínműbeli híres alakításairól, a „Szókimondó asszonyságában elért együttes sikerünkről, amelyre talán a legszívesebben gondol vissza ; kollégáiról, akik még élnek és azokról, akik már elköltöztek, az ujabb primadonnákról és a hozzájuk fűződő legendákról . . . Egy ilyen látogatás alkalmával ajánlatot tettem neki a Vígszínház nevében, hogy nem volna-e hajlandó egy bájos nagymamaszerepet eljátszani egy uj francia amelyet én egy ügynökségi vígjátékban, irodában láttam és fel voltam hatalmazva a színház nevében fejedelmi honoráriumot biztosítani erre az esetre a nagy asszonynak. Kisugárzott az arca az örömtől a nemzet csalogányának, hogy ismét a színpadra léphet és meg is igérte, hogy ha megkapja rá az engedélyt a Nemzeti Színháztól és ha a szerep is annyira tetszik nekem, mint a darab, — amelyet csak nagyjából ismertem — úgy okvetlenül fellép. Sajnos azonban, legközelebbi látogatásom alkalmával, mikor a végleges választ kellett volna megadnia, szomorúan vettem tudomásul, hogy a nagy művésznő visszaesett a betegségbe s így tavasz előtt szó sem lehet a fellépésről. „Tudod, édes Szirmuskám, legjobban szeretném még egyszer veled eljátszani a „Madame Sans-Géne-t". Meglesz, drága egyetlen, aranyos Blaháné ! No de akkor olyan díszelőadást rendezünk, hogy hetedhétországra elmegy majd a híre í . . . mmmÉmmmmlímmamaooKaíía simm iiiii i m ^ifcmacaassacr»»iv^rs^easi^• Kedves jó Szerkesztő barátom ! Most pedig elárulom neked, hogy tavasszal lesz ötven esztendeje, hogy Baháné Debrecenből ^feljött^ a Nemzeti Színházba . . .J CÏ USze^tő hívedé f i. fä Szirmay iS> 98 Im