Színházi Élet, 1919. december 14–20. (8. évfolyam, 52. szám)
1919-12-14 / 52. szám
2 SZÍNHÁZI ÉLET mindez külön külön. Így látszikmuk ez, ez hogy mind hin név nélkül fogadaladják művészetüket a világnak. Talán túl egyszerű öltözet jok, egy helyben való álldogálásuk, meg az hogy semmiféle gesztust nem tesznek énekelés közben, ez is mind azt mondja, hogy ezek a világtalanok mind ugyanabban az énekiskolában iskoláztak és ott előadási modorra s öltözködésre nézve is szépen összebeszéltek. Ők tapsot és hírnevet ezért a halk éneklésért nem követelnek, pedig ők reggeltől estig ott húzzák azt az éneket a világot jelentő flaszteren, nem, ők nem követelnek semmit se, csak kérnek ők csodálatos kímélettel és tapintattal. Egy hangot nem szólanak, csak annyit tesznek, hogy egy kezeket előtartják, azt se feltűnő módra, mert a könyökük hátra nyomják, egész oda a falhoz, így tanulták azt ők. Ezek a világtalanok énekszót adnak az utcán, egyszóval művészetet mivelnek. Ez az énekszó mint a könyörgés olyan lágy és alázatos, azután pedig az a keresett egyszerűség ami ezeknek az éneklőknek a megjelenésében feltűnik, és azután az, hogy ezek mind világtalanok, hát ez így együtt egy másik fajta művészetet akar életre hozni, olyant hogy azt a művészetet a közönséges halandó ember is mind gyakorolhatja, igen, a jóságnak a művészetét. A világtalanság, az a látó szemekvilágát akarja befele fordítani, mint reflektort, de minden egyes embernek a világítatlan lelkébe. Az egyszerű öltözködés meg a névtelenség az éneklők részéről, ez kettő bátorítja, biztatja a laikus járókelőket, hogy igenis, mindenkinek, minden jött-mentnek, s minden szerény embernek jussa van a jóság édes művészetének az ütésére. Akárki könnyedén, bátran odaadhatja azt a korona vagy hatos tiszteletdijat azoknak a szabad éneklöknek. És aztán az kérem, az hogy oly HARSÁNYI REZSŐ, BÁNÓCZY DEZSŐ, PETHŐ ATTILA Belvárosi Színház .Attesa" (Papp felv.)