Színházi Élet, 1919. december 14–20. (8. évfolyam, 52. szám)

1919-12-14 / 52. szám

2 SZÍNHÁZI ÉL­ET mindez külön külön. Í­­gy­ látszik­­muk ez, ez hogy mind hin név nélkül fogadal­adják művészetüket a világnak­. Talán túl egy­szerű öltözet jok­, egy helyben való álldo­gálásuk, meg az hogy semmiféle gesztust nem­ tesznek énekelés közben, ez is mind azt mondja, hogy ezek a világtalanok mind ugyanabban az énekiskolában isko­láztak és ott előadási modorra s öltözkö­désre nézve is szépen összebeszéltek. Ők tapsot és hírnevet ezért a halk éneklésért nem követelnek, pedig ők reggeltől estig ott húzzák azt az éneket a világot jelentő flaszteren, nem, ők nem követelnek semmit se, csak kérnek ők csodálatos kímélettel és tapintattal. Egy hangot nem szólanak, csak annyit tesznek, hogy egy kezeket elő­tartják, azt se feltűnő módra, mert a könyökük hátra nyomják, egész oda a falhoz, így tanulták azt ők. Ezek a világ­talanok énekszót adnak az utcán, egy­szóval művészetet mivelnek. Ez az ének­szó mint­ a könyörgés olyan lágy és alá­zatos, azután pedig az a keresett egy­szerűség ami ezeknek az éneklőknek a megjelenésében feltűnik, és azután az, hogy ezek mind világtalanok, hát ez így együtt egy másik fajta művészetet akar életre hozni, olyant hogy azt a művészetet a közönséges halandó ember is mind gyakorolhatja, igen, a jóságnak a művé­szetét. A világtalanság, az a látó szemek­világát akarja befele fordítani, mint ref­lektort, de minden egyes embernek a világítatlan lelkébe. Az egyszerű öltöz­ködés meg a névtelenség az éneklők ré­széről, ez kettő bátorítja, biztatja a lai­kus járókelőket, hogy igenis, mindenki­nek, minden jött-mentnek, s minden sze­rény embernek jussa van a jóság édes mű­vészetének az ütés­ére. Akárki könnyedén, bátran odaadhatja azt a korona vagy hatos tiszteletdijat azoknak a szabad éneklök­nek. És aztán az kérem, az hogy oly HARSÁNYI REZSŐ, BÁNÓCZY DEZSŐ, PETHŐ ATTIL­A Belvárosi Színház .Attesa" (Papp felv.)

Next