Színházi Élet, 1920. február 8–14. (9. évfolyam, 6. szám)
1920-02-08 / 6. szám
28 Akik hallgatnak — Primadonnák színpadon kívül — A színházak világának forgatagában, a divat hullámzó veszélyességében feltűnnek szárok, mint csillagok vakító s egy-kettőre szárnyára kapja őket a hit és a dicső . Mi, akik látjuk ezt a hirtelen felragyogást, — elfeledaz emberi szeretet és hála végességéről — irigynézünk a kiválasztottakra s szentül meg vagyunk győződve róla, hogy az ünneplés, a rajongás, a taps örökké tart. Pedig nem ugy van. Sok kiváló szinész és színésznő tehet tanúságot róla, hogy a „szinész dicsősége csak addig tart, amig ki nem alszik a rivalda vakító lámpasora". Hány nagyszerű színészünk tűnt le csak tegnap óta is a „világot jelentő deszkákról", akit ünnepeltek addig, akiért rajongtak s akiről ma, a forró és kalandos színházi forgatagban alig esik egy-két szó. Ezeket a hallgató — reméljük csak ideig-óráig hallgató — hírességeket szólaltatjuk most meg itt. Első utam Dömötör Ilonához vezetett. A primadonna éppen látogatásból érkezett haza. Hosszú, fekete bundájában friss és elegáns s Budapest egyik legszebb közönségnek asszonya B. MARTON ERZSI SZÍNHÁZI ÊI3ET M. SZOYER ILONKA DÖMÖTÖR ILONA nem kell őt bemutatni. Ismeri őt operában és operettben egyaránt és egyaránt kitűnőnek ismeri. A színpadról hosszú idők óta hiányzik. Míg szemben ülök vele megkérdezem, hogy mi ennek az oka. Kicsit mosolyogva, kicsit szomorkásan felelt. Mi az oka ? I . . . — Talán az is, hogy férjhez mentem. Az uram, aki földbirtokos, nem zenekedvelő és engem eltiltott a színpadtól. Vissza akartam vonulni, azt hittem sikerülni fog, de egyre erősebben éreztem, hogy inkább mindenről lemondok csak a színpadot ne kelljen otthagynom. Minden idegszálammal oda vagyok nőve. Már a közeljövőben fel szeretnék lépni. Hogy hol?! Bizony leginkább az operában. Még egyszer újra Carment énekelni, Boccacciót, Rózsalovagot, Salemet . . . minden vágyam ez... De lehet, hogy operettszínházhoz szerződöm. Ehhez persze valami jó szerepre volna szükségem, ahol szép, nagy énekpártim is lenne, mert énekelni, énekelni akarok már végre. M. Szoyer Ilonka Sárgatapétás szalonjában ül szemben velem, fitos arcocskával, szőke hajával, mosolyogva igazi primadonna. — Hogy én mért nem játszom ? ! Bizony azt jó volna tudni ! Valahogy elfeledkeznek rólam a direktorok. Pedig a hangom pihent és csengő és játszani is szeretnék. Az igaz, hogy mindenféle szerződést nem is vállalok. Csak operát, vagy komo-