Színházi Élet, 1920. április 18–24. (9. évfolyam, 16. szám)
1920-04-18 / 16. szám
SZÍNHÁZI ÉLET adni. Nagyon tanulságos vélemények hangzottak itt el, amelyek egy-egy művészről halálos precizitással állapították meg, hogy a IV. kategóriának jobb, vagy az V. kategóriának rosszabb árnyalatához tartozik-e?... Jellemző, hogy ebben az osztályozásban már egyes, a diktatúrától egyébként távol álló, jobb művészek is apostoli komolysággal vettek részt, hogyne, mikor kollégák osztályozásáról volt szó . Rengeteg elkeseredést, sőt komoly válságokat, valóságos tragédiákat okozott ez a lelkiismeretlen játék nem egy érzékeny színészlélekben. Ami természetes is. Az úgynevezett „kapitalista igazgató" eddig a maga, tisztára anyagi kategorizálását, vagyis a fizetés megállapítását csak a budget-szempontokkal indokolta meg, ami a színészt bizonyára kevésbbé érzékenyen sújtotta, mint a hatalom delegáltjaiból és művésztársaiból alakított areopág megfelebbezhetetlen művészi ítélete. Ezenfelül még mindig megvolt az a vigasztalása vagy élethazugsága (s ez főként művésznél fontos menedék), hogy a kapitalista igazgató nem ért hozzá, vagy ha ért is, itt még csak egyetlen ember nagyon is megfelebbezhető véleményéről van szó. A rosszul kategorizált színésznek csak egy erkölcsi vigasztalása lehetett. Soha, sehol nem dúlt szemérmetlenebbül a protekció, mint a munka és emberi egyenlőség világrendjében. Ez volt az a pont, melyen már a diktatúra alatt is kikezdte a föl-föllélegző, becsületes szocialista kritika a Kun Béláék kormányzatát. Ugyanaz a politikai megbízott, aki a színházak hivatalos aktáit hónapokig nem intézte el és a népbiztosi összeköttetésekkel nem rendelkező ügyféllel a legprimitívebb gorombáskodással éreztette hatalmát, a beajánlottakból öt perc alatt csinált színészt vagy színésznőt. Egy háromsoros hivatalos ukáz — és a protekciós hölgy valamelyik szinház szerződött tagja lett. Hiszen protekció azelőtt is volt és az állami szinházak eléggé nyögték a terhét. De legalább bizonyos formák betartására vigyáztak. Ezek csak a lényeggel törődtek. A színházakat kommunizáló bizottság egyik tagja hatalmának első napján színésznővé nevezte ki a feleségét. Az előlegkéréseket az igazgatóknak kellett felterjeszteniök , ez azonban nem akadályozta meg a népbiztosságot abban, hogy számtalan rokoni esetben egyenesen értesítse az igazgatóságot valamely tagnak újabb előlegéről. Szükség esetén egy-egy kinevezés érdekében egészen új és sosem szereplő művészi műfajokat is kreáltak, így az Operához szerződtettek egy különben jeles német színésznőt, aki sem énekesnő, sem táncosnő nem volt, a „mimikai szerepkörre", mely az Opera műsorának egyetlen szerepéből állott. A Belvárosi Színházra ráparancsoltak, hogy közvetlenül az egyik bemutató után új bemutatót tűzzön ki, kizárólag és bevallottan azért, hogy egy másik színház fiatal nőtagja felléphessen az egyik szerepben, melyben a parancsot közvetítő népbiztossági közeg bizalmas nyilatkozata szerint is képtelenség őt elképzelni. A bemutató költsége és fáradsága mellékes. A Magyar Színháznak, melytől egyébként szintén az abszolút művészet kultuszát követelték, a „Szabin nők elrablása" című ócska ponyvadarabot kellett előadnia, hogy a megbízott egyik kedvence fölléphessen benne. A színházi bizottság titkára, tehát tulajdonképpen a színházi ügyek referense végül Kun Béla felesége volt, aki saját kijelentése szerint életében egyszer volt fővárosi színházban. Az apró emberi elfogultságok természetesen a műsorcsinálásban is megnyilatkoztak. A Nemzeti Színház a diktatúra alatt két bemutatót hozott. Egyiknek a szovjet egyik újságírója, a másiknak egyenesen a szovjet Napoleonja , Pogány József volt a szerzője. Fel kell jegyezni, hogy a darab címe is „Napoleon" volt. A színházi és zenei ügyek teljes hatalmú politikai megbízottja korábban a könnyűzene művelője, dal- és kupléíró volt s így ezen a téren különösképen egyéni szempontjai voltak. Az operettszínházakban egyelőre még megkegyelmeztek az operettnek, Strindberget csak későbbre tartogatták. De Reinitz Béla csak a klasszikus operetteket kedvelte ; az eleven zeneszerzők ellen bizonyos kollégiális averzióval viseltetett. Ezzel természetesen egyszer s mindenkorra lezárta a klasszikusok sorát, mert hogyan lehessen abból a jövőben klasszikus, akit a jelenben nem adnak elő ? <2>