Színházi Élet, 1920. október 10–16. (9. évfolyam, 41. szám)
1920-10-10 / 41. szám
25 SZÍNHÁZI ÉLET Knnitirnszinhnz Debrecenben Debrecen második színházának a Vígszínháznak új igazgatója ár. Márffy Károly. Ezzel egészen új és komoly korszaka kezdődik a debreceni színészetnek, mert Márffy Károly a lehető legkomolyabb műfajnak akar Debrecenben állandó otthont teremteni. Meghonosítja a kamarajátékokat, mégpedig éppen olyan formában, mint ahogy Münchenben, Berlinben már régóta otthonos műfaj. Az új igazgató évkig igazgatta a felvidéki, majd a nyíregyházai színházakat és mindenhol nívós, magyar irányú színészetet teremtett. Ez a munkálkodása csak a háború közepén szakadt meg, amikor a vidéki színészet helyzete sok helyen válságosra fordult. Három évig volt dr. Márffy Máramaros vármegye főlevéltárosa. Ebben a hivatalában is igen hasznos kulturmunkát végzett, amíg a románok ki nem utasították. A társulat főrendezője Szemere Gyula, az Apolló Kabaré volt rendezője, akinek nagyszerű színészi képességeit már ismeri a pesti publikum. A társulat tagjai: Bartkó Eea, Kovács Lili, Radó Teri, Berki KatÜ, Andal Ella, Székely Stefi, Katók Győző, Moor Antal, Iványos Miklós, Ernyei János; karmestere: Mály Károly. Az előadások október közepén megkezdődnek. lakán. És nyolckor, a próbán Dezséri az első, frissen beretválva, rövidre nyírt feje hidegvízben mosva, józanul, keményen; a szerepet ő tudja először, és a legjobban és a próba pereg tovább. Ott az élő intelem, a példák példája, a lelkiismeret szobra, a legelső élő magyar színész! A cimborák alusszák a katzenjamert, a harminc, a negyvenéves asztaltársak fáradtan hortyognak ágyukon, mialatt ez a nagyszerű agg, mint a Bethlenbástya kompakt tornya, ébren van és vigyázz a kötelességre, a magáéra épúgy, mint a másokéra. Ugye erre is emlékszik, kedves szerkesztő úr? És arra is, hogy este azután úgy játszott a színpadon, ahogy csak azok tudnak, akiknek az emléke elkísér bennünket pendelyes korunktól az agóniánkig. A Prielle Cornéliák, a Blahánék, a Szigeti a Dusék, a Sauerek Józsefek, örökkévalóség-suhogása lelke ilyen. És ilyen Dezséri Gyuláé is, akinek Jókai Mór volt a keresztapja és útközben született a győr-pápai úton, mivel az édesanyja egy falusi tűzvésztől nagyon megijedt. Régi babonások már rendkívüli pályasorsot jövendöltek volna e körülményekből az újszülöttnek és íme beteljesült a hit és lányok világításában született, a legnagyobb magyar író keresztapasága alatt fejlődő kis Dezséri Horváth Gyulából a legelső színművészek egyike lett, aki már régesrégen Pesten lehetne bármelyik színháznál, már régen record-gázsit élvezne nyomorúságos pár száz korona havi „örökös tagsági díj" helyett, ha nem tekintené egyéni életkörülményeit, gusztusát, apró, igénytelen passzióit — mint hivatásához föltétlen szükséges melegágyat — annyira fontosnak, hogy a kedvükért lemondjon hiú pénzről, szélesebb körű dicsőségről, több újság magasztalásáról. Ő ember akar lenni elsősorban, mert csak az igazi ember lehet igazén művész is. Ő nem tud kilincselni, nem szeret érdekből ismerkedni és csak azzal barátkozik meg, akihez a szive huzza. Most föllépett nálunk a Nemzetiben. Ajándékba adott ennek a züllött, ennek a láncos-táncos, marakodó, munkátlan, kapzsi, becstelen fővárosnak, valamit Házsongárd kertillatából, Mátyás király szülőháza ósdi a kéményének a füstjéből ; gazdagon megajándékozta a publikumot az ő nagy lelkének derűjével, szivének kedélyével, egyéniségének babájával. Ez a pompás, ez a friss színész, aki ma is pontosan megtanul egy szerepet egy délután és aki most lett pont hetven a esztendős. Ma az oláh az ur régi városban, de én részemről (és azt hiszem én is kedves szerkesztő úr) ott akarok lenni a kolozsvári országos Nemzeti Színház díszelőadásán, amikor megint először harsan meg a magyar Hymnusz, amikor megint először csordul ki a magyar könny és amikor megint először szólal meg ott Dezséri Gyula. Remélem, nem sokáig kell várnunk erre. Addig is fogadja üdvözletemet kedves szerkesztő úr, régi hívétől Kürthy Györgytől MÁRFFY KÁROLY (Angelo fotografia)