Színházi Élet, 1921. július 10–16. (10. évfolyam, 28. szám)
1921-07-10 / 28. szám
Ábrányi a Városi Sz Budapesten ma aligha van elfoglaltabb ember Ábrányi Emilnél. Egy teljes esztendei kényszerpihenő után most csőstül szakad a munka a Városi Igazgatójának a nyakába: kora Színházai reggeltől késő éjjelig szerződtetési tárgyalások, próbaéneklések, zenekari, énekkari problémák, szerzőkkel és komponistákkal folytatott beszélgetések foglalják el Ábrányi minden percét. És a halaszthatatlan munka közepette a Színházi Élet fényképezőgéppel felszerelt riportere is odaokvetetlenkedik a direktorhoz, egy hosszú intervjú és féltucat felvétel irányában. Ábrányi — elfoglaltságára való tekintettel — barátságosan meghívja a zsurnalisztát svábhegyi villájába, vasárnap délutánra. A túlzsúfolt fogaskerekűn való utazás után nagyszerűen izlik a Svábhegy pompás levegője. A Mátyás király út egy csendes villájának a kertjében együtt találom az egész Ábrányi-családot, az új direktor édesanyját, tavaly oly hirtelen elhunyt nagy költőnk özvegyét és három gyermekével együtt a direktornét, aki még az uránál is jobban ismeri a járást a Városi Színházban, hiszen pár esztendővel ezelőtt kedvelt énekesnője volt az akkori Néppeprának. Gyorsan megörökítem a kedves családi képet, aztán bemegyünk Ábrányi Emil dolgozószobájába. Régi családi képek függnek a falon, nagyapáról ükapára terelődik a beszélgetés és a házigazda érdekes intimitásokat mond el ősi családjáról. — Régi oligarcha-família volt Szabolcsiban —meséli Ábrányi — a lászlófalvi, mkeföldi és ábrányi Eördög-család, amelynek még most is megvan az ősi kúriája. Vagy száz esztendővel ezelőtt az egyik dédapám, Eördög Alajos annyira összekülönbözött a famíliával, hogy haragjában még a családfi nevét sem akarta viselni ,és legfelsőbb engedelemmel legrövidebb predikátumát vette fel családnévül. A fiát, az én nagyapámat, már Ábrányi Kornélnak hívták. Bohémvérü művészember volt, nagy zenei hajlamot árult el és amikor kint járt Párisban, Chopin-nél tanult zongorázni. Később Kossuth Lajos titkára lett, Világos után őt is száműzték, 1852-ben azonban amnesztiát kapott és hazajött. A vagyonát hamarosan felélte a harminckétlevelű biblia szorgalmas lapozgatása közben, aztán ismét eszébe jutott, hogy a muzsikához is ért és akkor — az akkori előkelő körök felfogása szerint - végleg elzüllött, hivatásos művész lett belőle. — A nagyapám két fia: Emil és Kornél — folytatja nevetve Ábrányi — szintén a »bohéméletre« adta magát. A családnak ez az ága, ugy látszik, predesztinálva volt tarra, hogy a vagyonának a nyakára hágjon a ház programmjáról és soha ne tudjon megtollasodni. Az apám meg a bácsim különben nem igen hoztak szégyent az ősi famíliára azzal, hogy a kardforgatás helyett a tollforgatásra adták magukat. — Igazgató úr pedg a toll melletti a karmesteri pálcát is szép eredménnyel forgatta leddig — fejezem be a forgatási metamorfózist, egyszersmind az új direktor rövid biográfiáját is kérve. — Húsz évvel ezelőtt végeztem el Pesten a Zeneakadémiát — mondja Ábrányi — aztán még Lipcsében Nikischnél tanultam egy évig, egy újabb esztendő múlva pedig— húszéves koromban — már Kölnben voltam karmester. 1906-ban Hannoverben folytattam a dirigálást, 1911-ben pedig Mészáros Imre a budapesti Operába szerződtetett első karmesternek. Nyolc évig dirigáltam az Operában, miközben két dalművem került bemutatóra: 1912-ben Pablo los Francesco, 1917-ben pedig Don Cuijote. Ez volt a negyedik operám, az első, a Ködkirály, 1903-ban került színre Budapesten, a második, Monna Vanna pedig 1907-ben. A tavalyi direktori esztendő után hol töltötte el igazgató az egy évi kényszerszabadságát? — folytatom az indiszkrét kérdezősködést. . — Egy félesztendőnél tovább Lipcsében éltem, ahol megkomponáltam Ave Maria című egyfelvonásos dalművemet. A bemutatója még az idén novemberben meglesz ,a lipcsei Operában. Tavasz óta ismét itthonvagyok és azóta azzal foglalkozom, hogy a mellényeim gombjain számítgatom, meg- ÁBRÁNYI EMIL a dolgozószobájában !Vasadi felvétele