Színházi Élet, 1925. február 8–14. (15. évfolyam, 6. szám)

1925-02-08 / 6. szám

SZÍNHÁZI ÉLET 17 . Kertész Endre ! Kertész Endre, aki színész volt és bará­tom, a múlt hét egyik estéjén belém karolt a­ Belvárosi Színház előtt. — Elkísérlek — mondta. A Rá­kóczi-úton kísért végig az utálatos hidegben, a száján, ahogy beszélt, úgy jött a pára, mintha tíz cigaretta füstjét fújta volna maga elé. Szinte fantasztikus volt így Kertész Endre füstölögve , egy furcsa két­lábú szamovár, egy óriási fekete szivar, vagy valami hasonló. — Nézd, kérlek, — mondta — ez így nem mehet tovább. Unom, kér­lek, ezt így, ahogy van, az egészet, az egész színházat, a ..legjobb epizodista" cí­met és jelleget, a hideg vacsorákat, a tíz deka sza­lámit, a dominó-parlikat az Abbázia-kávéházban, a hóna­pos szobát és a napos sze­relmet, az egész életemet. kérlek, becsület szavamra : unom. Erre nincs más szó . Igen válaszoltam, mert a fentiekre nem lehet­­ mást válaszolni. De Kertész folytatta : Itt az utolsó perc, harminchat éves va­gyok és ötvennek nézek ki. Itt gyorsan és sürgősen, a legsürgősebben segíteni kell. Úgy gondolom.— kérlek, mit szólsz hozzá? — meg kell nősülni. Jó lenne. Valami rendes pol­gári nő, az kéne. Akinek semmi köze nincs színházhoz. Ez a fő! Lenne háromszobás la­kásom, meleg vacsorákat lehetne enni paraszt-gulyást csipetkével,­­ pár jó köny­vet kellene elolvasni, a früstöket behozná az asszony reggel az ágyba, kifordítaná a ko­pott nyakkendőket, az ingbe beletenné a gombokat, megkérdezné : mi legyen, fiacs­kám, mi n ebédre ? — Igen — válaszoltam, mint fentebb, s befelé mosolyogtam : milyen pali ez a Ker­tész Bandi az evésre ! Négy évvel ezelőtt egy nyári színházban játszott valami dara­bomban, akkor esténként együtt vacsoráz­tunk, én, mint szerző, ő, mint szereplő. Ez annyit jelent, hogy gyakran szerencsém le­hetett vendégemül látni. Ha hagymás ros­télyost rendelt, mindig öt percig magyarázta a pincérnek, hogy süssék a hagymát a húsra. Amikor nagyon tetszett neki valaki, vagy valami, azt mondta rá : „ennivaló !" — Nézd — folytatta, tudomást sem véve mosolyomról — én már elvégeztem magam­ban, hogy sztár, ahogy mondják, ebben a büdös városban, már úgy sem lehetek. D­e ha sztár nem lehetek, legalább boldog le­gyek ... Mert eddig az sem voltam. Hét év Kolozsvárott. . . Istenem­­ a fiatalságom, tu­dod, micsoda tervezgetések, micsoda csalódások, nyomor­gások, szerelmek, a molett színésznő emléke, ami meg­maradt . .. Aztán két év Sze­geden és l­esz, Bárdosnál az Andrássy­ úton, a Belvárosi Színház és most a Magyar Színház ... Mondd már, ez az életrajzom. Hol van itt egy kis igazi boldogság, egy nyugodt év, vagy csak hat hónap hol van ? Meg kell nősülnöm. Nem tudsz vala­kit, akit elvegyek "­ Nem, válaszoltam az egyszerűn, de nem őszintén feltett kérdésre, mert úgy tud­tam, hogy Kertész Bandinak már akadt vá­lasztottja. Mondtam is neki : — Te ravasz, így akarod beadni, hogy nő­sülsz ! A Körút és a Rákóczi-út sarkán váltunk el. — Még bemegyek az Abbáziába, mondta, a frász ebbe a hidegbe, muszáj inni egy teát. Utána néztem, ahogy befordult a sarkon, valami sajnálkozásfélét éreztem, talán mond­tam is hangtalanul : szegény Bandi. . . A szegény Bandit vasárnap láttam viszont, koporsóban, a temetőben. Szerdán délben sétált az Erzsébet­ körúton, egyedül, mint szokott, zsebredugott kézzel. Biztosan azon gondolkozott, mit rendel majd ebédre, ha megnősül ! Hirtelen megállt a szegény Bandi az utcán, kimeresztette a szemét, az­tán hanyattvágódott és meghalt. Majd megszakadt a szívem érte, amikor temették. Lukács Gyula 2

Next