Színházi Élet, 1925. február 8–14. (15. évfolyam, 6. szám)
1925-02-08 / 6. szám
SZÍNHÁZI ÉLET 17 . Kertész Endre ! Kertész Endre, aki színész volt és barátom, a múlt hét egyik estéjén belém karolt a Belvárosi Színház előtt. — Elkísérlek — mondta. A Rákóczi-úton kísért végig az utálatos hidegben, a száján, ahogy beszélt, úgy jött a pára, mintha tíz cigaretta füstjét fújta volna maga elé. Szinte fantasztikus volt így Kertész Endre füstölögve , egy furcsa kétlábú szamovár, egy óriási fekete szivar, vagy valami hasonló. — Nézd, kérlek, — mondta — ez így nem mehet tovább. Unom, kérlek, ezt így, ahogy van, az egészet, az egész színházat, a ..legjobb epizodista" címet és jelleget, a hideg vacsorákat, a tíz deka szalámit, a dominó-parlikat az Abbázia-kávéházban, a hónapos szobát és a napos szerelmet, az egész életemet. kérlek, becsület szavamra : unom. Erre nincs más szó . Igen válaszoltam, mert a fentiekre nem lehet mást válaszolni. De Kertész folytatta : Itt az utolsó perc, harminchat éves vagyok és ötvennek nézek ki. Itt gyorsan és sürgősen, a legsürgősebben segíteni kell. Úgy gondolom.— kérlek, mit szólsz hozzá? — meg kell nősülni. Jó lenne. Valami rendes polgári nő, az kéne. Akinek semmi köze nincs színházhoz. Ez a fő! Lenne háromszobás lakásom, meleg vacsorákat lehetne enni paraszt-gulyást csipetkével, pár jó könyvet kellene elolvasni, a früstöket behozná az asszony reggel az ágyba, kifordítaná a kopott nyakkendőket, az ingbe beletenné a gombokat, megkérdezné : mi legyen, fiacskám, mi n ebédre ? — Igen — válaszoltam, mint fentebb, s befelé mosolyogtam : milyen pali ez a Kertész Bandi az evésre ! Négy évvel ezelőtt egy nyári színházban játszott valami darabomban, akkor esténként együtt vacsoráztunk, én, mint szerző, ő, mint szereplő. Ez annyit jelent, hogy gyakran szerencsém lehetett vendégemül látni. Ha hagymás rostélyost rendelt, mindig öt percig magyarázta a pincérnek, hogy süssék a hagymát a húsra. Amikor nagyon tetszett neki valaki, vagy valami, azt mondta rá : „ennivaló !" — Nézd — folytatta, tudomást sem véve mosolyomról — én már elvégeztem magamban, hogy sztár, ahogy mondják, ebben a büdös városban, már úgy sem lehetek. De ha sztár nem lehetek, legalább boldog legyek ... Mert eddig az sem voltam. Hét év Kolozsvárott. . . Istenem a fiatalságom, tudod, micsoda tervezgetések, micsoda csalódások, nyomorgások, szerelmek, a molett színésznő emléke, ami megmaradt . .. Aztán két év Szegeden és lesz, Bárdosnál az Andrássy úton, a Belvárosi Színház és most a Magyar Színház ... Mondd már, ez az életrajzom. Hol van itt egy kis igazi boldogság, egy nyugodt év, vagy csak hat hónap hol van ? Meg kell nősülnöm. Nem tudsz valakit, akit elvegyek " Nem, válaszoltam az egyszerűn, de nem őszintén feltett kérdésre, mert úgy tudtam, hogy Kertész Bandinak már akadt választottja. Mondtam is neki : — Te ravasz, így akarod beadni, hogy nősülsz ! A Körút és a Rákóczi-út sarkán váltunk el. — Még bemegyek az Abbáziába, mondta, a frász ebbe a hidegbe, muszáj inni egy teát. Utána néztem, ahogy befordult a sarkon, valami sajnálkozásfélét éreztem, talán mondtam is hangtalanul : szegény Bandi. . . A szegény Bandit vasárnap láttam viszont, koporsóban, a temetőben. Szerdán délben sétált az Erzsébet körúton, egyedül, mint szokott, zsebredugott kézzel. Biztosan azon gondolkozott, mit rendel majd ebédre, ha megnősül ! Hirtelen megállt a szegény Bandi az utcán, kimeresztette a szemét, aztán hanyattvágódott és meghalt. Majd megszakadt a szívem érte, amikor temették. Lukács Gyula 2