Színházi Élet, 1926. június 28–július 4. (16. évfolyam, 26. szám)
1926-06-28 / 26. szám
36 SZÍNHÁZI ÉLET Egyáltalán nem túlzás, ha azt mondom, hogy a világ egyik legszebb látványa Budapest székesfőváros látképe a Werbőczyutcai Hatvany-palota erkélyéről. Duna, országház, hidak, bazilika, tündér álom. És ha visszafordulok, az sem mindennapi látvány: író kollégám, Hatvany Lili, polgári nevén báró Madarassy-Beck Gyuláné, ül velem szemközt sárga selyemruhában. Az erkély alatt kert, a nap süt, a nyári eső nyájasan szemez. Feketére voltam vendége a legszebb magyar írónak. A könyvéről beszélgettünk többek között, „Az az ember . .." című új regényéről. Megmondtam neki, hogy a beszélgetésünket ki fogom írni a Színházi Életben. Azonnal beleegyezett azzal a feltétellel, ha előbb megcenzurázhatja a kéziratot. Íme ennyi maradt a kegyetlenül megkurtított beszélgetésből: — Még ki sem jött a kötet és már pletykát lehetett róla hallani. Igaz a pletyka? — Hadd hallom, mi a pletyka? — Hogy a báróné regénye kulcsregény és tulajdonképpen felelet azokra a személyes vonatkozásokra, amiket a báróné állítólag Erdős Renée Herzfeld Clarisse című könyvéből vélt kiolvasni. — Szó sincs róla! Erdős Renéének ezt a könyvét is elolvastam, mint ahogy általában szorgalmas és nagy elismeréssel adózó olvasója vagyok, de eszem ágában se volt belőle semmiféle személyes vonatkozást kiolvasni. Egyszerűen tetszett nekem. Az én regényem pedig egyáltalán nem kulcsregény. Illetőleg annyiban kulcsregény, amennyiben minden regény az. Az ember megnézi, megismeri, aztán megírja embertársait. Azt hiszem, minden más író is ezt csinálja. Én ebben a könyvemben egy bizonyos fajta embertípust igyekeztem megírni, a külföldi hoteleknek azt a különös embertípusát, amely a háborút közvetlenül követő időszakban volt látható a maga furcsa társadalmi életével érzéseinek bizonytalanságával, szerelmi kapkodásaival és fellépésének éles színeivel együtt. A színek azóta elhalványodtak és remélem nem is fognak visszatérni többé. De rám akkoriban nagyon hatott ez a furcsa világ és hogy benyomásaim el ne múljanak nyomtalanul, a magam mulatságára megírtam a történetet. Illetőleg csak az embereket írtam meg, a történetet, amely így sohasem történt meg, kitaláltam hozzá. Igaz, hogy abban az időben meg is történhetett volna. Abban az időben különb történetek is megtörténtek. Egyszóval a regényemnek esze ágában sincs kulcsregénynek lenni, vagy pláne egy másik regénnyel összefüggni, amiről különben mindenki meg fog győződni, aki a könyvemet elolvassa. — Ír új regényt, báróné? — Nem írok. Egyrészt lusta vagyok regényt írni, másrészről az embernek alaposan MAN A MY Elli k KÖNYVÉBŐL ÉT ÖNMAGÁBÓL