Színházi Élet, 1926. október 18–21. (16. évfolyam, 42. szám)

1926-10-18 / 42. szám

5 SZÍNHÁZI é­l­e­t Ott álltam az emberóceán szegélyén, egy vén ház kapu­aljába nyomódva. Ide nem látszott el a koszorúk szalagjainak tarkasága, a katafalk kárpitos fantáziája, a hivatalos gyászo­lók gyászos elégültsége ; ide nem hallatszottak a kongó szónok­latok és rutinos gyászénekek. Az ember beleolvad a tömegbe, a szó szoros értelmében annak öntudat­lan részecskéjévé válik és csak a tömeg lassú hullámzását érzi, amint­­ egy-egy szomszédjának a könyöke enyhén az oldalába fut. Mögöttem autó állott meg az úttesten. Két jól öltözött fiatalember ugrott ki belőle. Fölkapaszkodott az autó tetejére, onnan nézte a szertartást, mint valami emelvényről. Félig újságírók voltak, félig vil­ág fiak. Azt mondja az egyik: No nézd X-et! Az is ott nyüzsög a katafalk körül! — Majd ő nem lesz jelen! Direkt mulatság nézni, hogy nélkülözhetetlenkedik! Mintha egy családtag volna! — Pedig ha a szegény megboldogult fölkelhetne... hü, de adna neki egy rúgást a ... — Mindig utálta! Soha vissza se köszönt neki! Megérdemelte ! Hallatlan piszokul viselkedett vele! Valósággal kifosztotta! És most hogy gyászol! Hogy henceg! Most elhallgattak. Nagy élvezettel csámcsognak. Megették X-et és most emésztik. Aztán megint megszólal az egyik: Veszed észre! Y. el se jött! Lefogadhattad volna nálam! Ennél hálátlanabb, aljasabb frátert még világ életemben se Pedig mennyit láttam! Köszönhet neki! És most annyi fáradságot se vesz, magának, hogy idetolja a pofáját! Aljas!... Meg se jelent! Ha valakinek, hát neki nem lett volna szabad távolmaradnia! Piszok álak! Megint elkezdtek csámcsogni, én pedig jobban elhúzódtam. Valahogy úgy szerettem volna csinálni, hogy ott legyek, anélkül, hogy jelen lennék és ne legyek ott, anélkül, hogy távolmaradnék. Mert úgy látszik, hogy közéleti nagyság temetésénél csak éppen ezt a kettőt nem szabad csinálni: jelen lenni és távolmaradni.

Next