Színházi Élet, 1926. október 18–21. (16. évfolyam, 42. szám)

1926-10-18 / 42. szám

3 SZÍNHÁZI ÉL­E­T gesztussal tudott elhárítani mellékest, zavaró, apró, emberi minden gyen­geséget, amikor nagy, egyetemes mű­vészi és emberi célokat fürkészett az ő mindig a nagyra, a lényegesre irányított, megalkuvástalan tekin­tete ... Jászai Mari meghalt és nekünk — ritkaságos élményül látnunk ada­tik a legenda megszületését, az Em­beri Nagyság­­ egyik legnagyszerűbb monumentumának hirtelen, csoda­szerű felmagasodását. már Nagy szíve még alig hűlt ki ,és mi érezzük, látjuk: monumentum ez, hatalmas, messzi időkre szóló, érc­nél maradandóbb. Egy Michelangelo vésője metszette ezt a szobrot, emberfeletti méreteit, felmagasodó, boltos homlokát, merész tekintetét, fölényes, keserű mosolyát. Mítosz, félelmes arányú, távoli és mégis csupa mély, szenvedő emberség. A népből sarjadt, de királynőbb nincs nála a született királynők kö­zött. A magyar népből sarjadt, de ma­gyarsága nem népies; több ennél: megtisztult, felmagasodott, monumen­tális magyarság. Művész és ember képe itt csodála­tosan összeesik. Nem szorul egyik a másik elnézésére! Egy képen monu­mentális mind a kettő. Művészetének formáit zárt, szigorú klasszicizmus véste márványba, de a tökéletes formákat forró emberség, egy hatalmasan reagáló, gazdag ideg­zet töltötte meg legmaibb tartalom­mal. " Jászai Mari és férje, Kassay Vidor Jászai Mari „Az ember tragédiája" első Évája

Next