Színházi Élet, 1926. október 25–31. (16. évfolyam, 43. szám)

1926-10-25 / 43. szám

8 SZÍN­H­ÁZI ÉLET Mindenekelőtt is patentírozom a közönség előtt az elsőbbségemet­ E pillanatban volt vége a „Háry János" főpróbájának és én arról nem tehetek, hogy amikorára ez a pár sor megjelenik, közhellyé válik majd az, amit most mint a magam merész, vadonatúj igazságot mon­dok ki. A főpróba közben hallottam, hogy Paulini Béla mindenkibe beleakaszkodott, akit tisak útjában talált és kétségbeesve kérdezte tőle: — Mit beszélnek az emberek? Nagyon megbuktam? Hát én ezennel beszenem neki, hogy nem igen bukott meg. Erről szó sincs. Ha­nem ... arról van szó, hogy Paulini Béla megcsinálta a magyar irodalom egyik leg­kedvesebb és örökéletre rendelt remekművét. Azt természetesnek találom, hogy ő maga nem tudott róla: ez a humor, ez a fantázia és ez a sok szín abból a mélységből termett,­ ahol már az anyaföld őselemei csiráztatják ki az életet. Az ember általában nem szereti, ha más csinálja meg­ azt a remekművet, amelyet ő helyezett önmagának kilátásba. Dehát a baj már visszavonhatatlanul megesett. A mesejátékok területét ezzel a művével Paulini Béla a maga nevére telekkönyveztette el véglegesen. Csakhogy el ne felejtsem: ha Paulinit mondok, Harsányit is értem, könnyű lesz osztozkodniok, — van miből. De ha már így van, legalább vonjuk le a tanulságot belőle, hadd legyen nekünk is hasznunk belőle. A tanulság pedig az, hogy a remekművek forrása egyelőre — és még nagyon sokáig előreláthatólag — a népies nemzeti irányzatban van. „Népies nemzeti irányzat, hideg j tanári szó lett ez a középiskolák útján, de az értelme az, hogy igazán nagyok csak a magunk természetadta erőinek kihasználásával lehetünk. Ügyességgel, külföldi minták szorgalmas tanulmányozásával csinálhatunk Budapestből képzeletbeli világvárost, benépesíthetjük tobzódó gazdaságban elfinomodott társadalommal, bogoz­hatjuk benne a raffinaii élet szerelmi intrigáinak csomóit, kitermelhetünk benne cserép­ben élő szalon-problémákat, — mindebben naivak, primitívek maradunk és legnagyobb­dicsőségünk, ami várhat ránk, ha az ügyes utánzók pozícióját elérjük. De aki megérti ennek a népnek a lelkét, amely az édesded ázsiai mesékből ébredezve most kezd csak még kifelé nézni a nagyvilágba, az a naivitásában a nemzetközi szellem legmagasabb csucsaira emelkedhetik és a primitívségében a legkomplikáltabb külföldön is klasszi­kussá válik. Az a hitem, hogy ami „Háry János"-ban hazai szin, magyar különlegesség, az teszi majd éppen a külföldön kelendővé, aminthogy volt idehaza sikeres utánzatunk épp azáltal válik a külföldön értéktelenné, hogy nagyon is ismerősnek találják odakint. Az aztán külön gyönyörűség, hogy az Operaház énekes művészei hogyan szavalták végig ezt a darabot, amelyet csak imitt-amott diszit egy-egy nótagyöngy. Ilyen hitteki ilyen közvetetten, majdnem gyermeteg áhítattal csak az tud szavalni, akinek ez nem mestersége. Ez áll Körmendy Jánosra is, erre a megelevenedett szoborra. Ő viszont prózai színész létére egy nótát énekel. És így énekelni csak az tudhat, aki a szívével énekel.

Next