Színházi Élet, 1926. november 29–december 5. (16. évfolyam, 48. szám)
1926-11-29 / 48. szám
28 SZÍNHÁZI É LET „A felszabadulás érzésével hagytam ott az igazgatói széket" — mondja Bárdos Artúr Szomorú interjú a Belvárosi Színház tízéves jubileumának napján Azon a napon, amelyen tízéves lett a Belvárosi Színház, fölkerestem Bárdos Artúrt. Ebéd után, fekete kávé mellett ültünk lakásán, a művészi ízléssel berendezett ban, amelynek dolgozószobaíróasztalán anyi szép terv született meg az elmúlt tíz év alatt. Komoly, tartalmas embernek ösmertem mindig Bárdos Artúrt, de olyan komolynak, mint e délutáni találkozásunkkor, soha. A Belvárosi Színház néma jubileumán kezet szorítok vele és búcsúzom tőle. Nem parentálom el, mert el kell még következnie az ő idejének, de visszavonulván az aktív színigazgatástól, letűnik egy időre a színpadról és erre az időre búcsúzom el tőle. Nem érdemelte meg ezt a sorsot és nem ezt a sorsot érdemelte sem Bárdos Artúr, sem a Belvárosi Színház. Most itt ülök vele szemben és megkérdezem: — Milyen érzésekkel hagyja ott az igazgatói széket? Így felel: — Bevallom, hogy a felszabadulás érzésével... Tizenkettedik éve egyfolytában, sőt tizennégy év tulajdonképen óta csinálok Pesten színházat, négy különböző célú és méretű színházat. Egyre rosszabb, lehangolóbb és művészietlenebb viszonyok között. Az ember egy állandó harci állapotban él, csak az egyik kezével építhet, a másikkal, sőt még három másikkal folyton küzdeni, verekedni kell ... Én pedig lényegében a legbékésebb ember vagyok. — Aztán meg a színház olyan valami furcsa rotációs masina, egy percnyi nyugalmat sem enged. Amikor nincsen munka vele — és ez elég ritkaság — még akkor is gond, izgalom és dekomponáltság. Nem enged időt semmi másféle koncentrációra. És az ember végre valamikor mégis csak író volt és ember volt és szeretne kicsit szemlélődni, élni. A film felé is kifejeződni... már régen csábítanak, de hát ehhez is sok idő kell és teljes energiák. Mindent összevéve, lehet, hogy még egyszer nagyon megkívánom színházat, de egyelőre örülök nagyon, hogy ilyen könnyen elereszt, mert eltépnem magam tőle talán még sokáig nem lett volna energiám ... — Mi érdekelte a színházban a legjobban? —• folytatom a kérdezést. — Feltétlenül a színpad lényege: a színész. Egyenként is, mert nagyszerű az; az ember-hangszerben öntudatlanul szunnyadó képességeket, egyéni vonásokat napfényre, azaz hogy lámpafényre csalni, egyéniséget kivirágoztatni ... De még inkább a színészek együtt, az egész soksipu instrumentum, az összjáték. — És az író, a darab? — Kétségtelen, hogy csak értékes, mélygyökerű darab előadásában lehet értékes előadást is produkálni. Hiszen, ha csak volna a kérdés, melyik az a jó, az értékes darab?! De ebbe már aztán annyira beleszól a közönség szempontok kérdése, hogy színház dramaturgiai része a már nem gusztus, szerencse, játék, lutri, miegymás. Dramaturgnak tulajdonképen azt a bizonyos vak fiút kellene szerződtetni, aki kalapból húzza ki a darab címét. Aztán meg darabot kiválasztani csak abból lehet, ami van. Most pedig európaszerte nincs darab, nincs egy termékeny irányzat sem, vagy valami nagyszerű írói energiaforrás, mely felé orientálódni lehetne. Egész sor író kezdte az én színpadjaimon pályafutását, volt, akinek fejlődésére módomban volt befolyást gyakorolni, de ezek az írók megszülettek, színpadot kaptak volna nélkülem is, ha talán csak kissé később is. Sokkal rátartóbb vagyok arra, hogy módomban volt egy egész színészgenerációt már sokkal fölnevelni ... Ez aktívabb, alkotóbb tevékenység. Talán szabad hinnem, hogy valami nyoma is marad a magyar színpadon . . . Csöndben, némán ülünk egymás mellett még. Odakünn ,a pesti utcán kigyúlnak a lámpák. Este van, mindjárt kezdik a színházi előadásokat. Csak az ő színházában van sötét és néma csönd! ... Mintha egy könnycsepp csillanna föl a Bárdos Artúr szemében! . . . Faragó Jenő- Bárdos Artúr