Színházi Élet, 1927. május 29–június 4. (17. évfolyam, 22. szám)
1927-05-29 / 22. szám
42 SZÍNHÁZI ÉLET A MOSTOHA APA BEKÜLDTE: MARGIT ASSZONY .1 mostoha apa husi töt adott a feleségének, mi volt a pohárban ? Húsz éves nagylány voltam, mikor az édesanyám még mindig csinos szép asszony, másodszor is férjhez ment. Nem volt jogom az én okos jó anyám tettei felett bírálatot mondani, csak azt éreztem, hogy amióta két kis öcsémmel mostohaapát kaptunk, idegen lett a számomra a régi, meleg családi fészek. Én igyekeztem legalább édesanyám miatt jóképet mutatni, de nem ment. Az eszem, az érzésem mindig olyasvalamit diktált, hogy nem szabad szívelnem a mostohaapámat, de azért igyekeztem fegyelmezetten udvarias és kedves lenni hozzá, az édesanyám kedvéért. Így telt el két év és egy napon szokásom ellenére korán keltem, lementem a napsütötte tavaszi kertbe. Volt a kertünkben két nemes gyönyörű rózsafa, amit még boldogult édesapám maga ojtott és valahogy úgy éreztem, hogy a rajta levő pár szál virágot elviszem az édesanyámnak. Talán túlságosan elmerültem az emlékeimben és csak arra eszméltem fel megdöbbenve, hogy valaki csókot nyom a nyakamra. Megfordultam. A mostoha apám volt! A szemében vallomás és könyörgés. — Láttam, tudtam az első perctől, hogy gyűlölsz — ezt mondta. De én halálosan szeretlek. Örült, ostoba szenvedéllyel, nem tudom mire vezet ez! De szeretlek és nem tudok parancsolni magamnak. Tudom, hogy ez nagy bűn ... — Bűn és ocsmányság.. . mondtam megvetéssel és futva menekültem előle. Anyámnak nem szóltam, hallgattam és vártam, figyeltem és őrködtem felette, mert az utóbbi időben kissé gyengélkedő és melankóliára hajló lett. Szerettem volna ezelőtt az ember előtt bezárni minden ajtót, kidobni a mi életünkből, de az anyám miatt nem tehettem. Nagy erőfeszítéssel megőriztem a régi hangomat és a régi kedvességet, amely kezdettől fogva hazug volt. Egy forró júliusi napon édesanyám a szobájában pihent. Különösen lázas és ideges volt. Rövid idő múlva bejött a szobába mostohaapám. Anyám neki panaszkodott és arra kérte, hogy hoz iszon be valami hüsitőt a szobába. Mostohaapám kiment és néhány perc múlva egy pohárban hüsitőt hozott be. Én akkor már valami ellenállhatatlan erőtől hajtva közéjük álltam és anyám rosszab pillantásokat vetett rám, mintha azt akarná mondani, hogy terhére van a jelenlétem. A poharat odanyújtotta az anyámnak és én hirtelen, szinte önkénytelen mozdulattal a pohár után nyúltam. Elvettem tőle és a szájamhoz emeltem, hogy megkóstoljam az italt. Mostohaapám ijedt mozdulattal kapott a pohár után. Rámkiáltott: — Ne igyál! Ne igyál! Ránéztem. Az arca feltűnően sápadt volt. — Miért ne igyak? — kérdeztem — talán méreg van benne? ... Haragos mély indulattal kapta ki a kezemből a poharat és egy hajtásra kiürítette. Előbb rámnézett, aztán az édesanyámra és szó nélkül távozott a szobából. Dűn és pesmángság . . . mondtam