Színházi Élet, 1928. január 1–7. (18. évfolyam, 1. szám)
1928-01-01 / 1. szám
86 SZINHÁZI ÉLET gjYes, this is the man" mondta Frank Borzage, a híres rendező, amikor bemutatták neki Ligeti Lajos magyar színészt (Hollywoodi tudósítónktól.) Budapest, Debrecen, Sopron és még nagyon sok kis város szinházjáró közönsége emlékszik még Ligeti Lajosra. „Mindössze" huszonhét évig színészkedett Magyarországon, hol itt, hol ott, de aztán egyszer megunta az örökös vándorlást , és kivándorolt Amerikába. Egy szép napon betette a kis kofferbe három rend ruháját meg a Göre Gáborfilmet, felült a hajóra és megérkezett New Yorkba. Újságírók nem várták a kikötőben, direktorok nem ostromolták fényes ajánlatokkal, de Ligeti Lajost ez nem kedvetlenítette el. Amerikában ugyanazt csinálta, amit itthon: elindult városról-városra, falurólfalura, mindenüvé, ahol magyarok laktak. Lejátszotta a Göre Gábor-filmet és aztán fent a színpadon előadott néhány parasztkomédiát. A vállalkozásnak sikere volt. A dollárok is előkerülnek és Ligeti vagyonkája napról-napra növekszik. Szerencsétlenségére nemcsak színészettel akarta ezt a vagyont növelni, hanem vállalkozásokkal is, amihez nem értett és a pénz természetesen elúszott. Újra elölről kell kezdeni mindent. Ligeti vándorszínésznek újra felcsap és így lejátssza magát egész Kaliforniáig, harmincéves színészkedés után megpróbál betörni a filmhez. Hónapokig sehol semmi. Még biztató szót sem kap. Mindenütt ez a furcsa és meggyűlölt mondat mered eléje: „Sorry, nothing for you today." Ez annyit jelent magyarul, hogy ma nem tudok neked már munkát adni, gyere holnap, gyere két hét múlva. S ilyenkor mosolyogni kell, jó arcot vágni az elutasításhoz. Ez így megy néha hónapokig, amíg végre öt dolláros statisztika szerepet kap az ember. S ez rendszerint csak könyörület és részvét azok részéről, akik látják mindennap ezeket a szomorú és keserűen mosolygó arcokat. Ilyenok köszöntöttek rossz na Ligetire is, néha már villamosra sincs pénze, hogy munka után nézzen a stúdiókban. De nem adja fel a reményt és bízik, hogy rá is süt majd még a kaliforniai nap. És egy napon... De most adjuk át a szót Ligeti Lajosnak, ő így meséli el: — A Fox-gyár Casting Office-a előtt ácsorogtam, amikor a szereposztó helyettese kinézett a kis ablakon és erősen végignézett rajtam, mintha gyanús lennék neki. Aztán eltűnt az ablak mögött és kisvártatva visszatér az ablakhoz a szereposztóhoz. Ő is vagy háromszor végignézett és azt mondta helyettesének: — Yes, this the man. A szereposztó helyettese odaintett magához. — A szívem a torkomban dobogott, amikor beléptem. Mit akarhatnak ezek tőlem? Bent az irodában már nyájasabban fogadtak és csak arról akartak meggyőződni, hogy színész vagyok-e, vagy csak statiszta. Elmondtam nekik színészi múltamat, be sem fejezhettem mondókámat, amikor a Casting direktor karonfogott és levezetett a műterembe Frank Borzage rendező elé. — Frank Borzage, a kitűnő rendező nagyon csendes ember és szó nélkül fogadott. Néhányszor végigmért, mint valami eladó lovat, aztán csendesen, a pipája mögött, csak ennyit mondott: — Yes, this is the man, what I am looking for. — Erre a néhány szóra a Casting direktor még kedvesebb lett és a rendezővel együtt levittek a háziszínpadra és próbafelvételt csináltak rólam. Borzage megmagyarázta, hogy miről van szó. Készülő új filmjében, amelynek Janet Gaynor és Charles Farrell a főszereplői, egy csepűrágó komédiás bohócot kell játszanom. Megkért, hogy játszam el a gép előtt néhány mozdulattal ezt a figurát, úgy ahogy gyorsan el tudom képzelni. — A következő félórában már a szerződés is a zsebemben volt, egyelőre csak erre a szerepre, de százszor akkora fizetéssel, mint amennyit előtte való napon a statisztálásért kaptam. Boldogan, szinte önkívületi állapotban hagytam el a stúdiót és az lepett meg legjobban, hogy senki se csodálkozott az én esetemen. Nem tartották sem szerencsének, sem véletlennek. Mindenki, akinek boldogságtól sugárzó arccal elmondtam, vállát vonta és csak ennyit felelt: „Ez Hollywood." — Igen, ez Hollywood! Ligeti Lajos