Színházi Élet, 1930. július 6–12. (20. évfolyam, 28. szám)
1930-07-06 / 28. szám
Nem kell félni! Irta: NAGY ENDRE Párizs, 1930 junius. Párizs junius hőhullám. A magánpaloták kapunagysága ablakait lezárt zsaluk vakítják el, egy-egy nagyvilági nő autója mélyébe bújva tanúskodik róla, hogy ilyenkor már nem illik Párizsban lenni. Alkonyattájban a sürü benzingőz már olyan vastagon fekszik, mintha ellenséges gáztámadáson esett volna át a város. Ilyenkor kimenekülni valahova messzire, a friss levegőre már nemcsak üdülés, hanem komoly életmentő akció. Az újságokban tekintélyes névsorok jelennek meg: a hőhullám áldozatai. És este a Michodiére-szinházban drága pénzért sikerül kapnom egy tenyérii strapontint, egy kis lecsapható pótülést. Belül olyan ez a szinház, mint egy kalapskatulya, amely a magas cilinderkalapok számára való. Az ember elámul az építész vakmerőségén, hogy ebben a keskeny csőben hét emelettel egymásra rakva ennyi ülést helyezett el. És néhány száz este óta egyetlen ülés sem marad üresen. Bourdet darabját játsszák, a „Sexe faible"-t. A nézőtéren folytonos nevetés, taps, a szemekben az a mámoros csillogás, amit csak kivételes gyönyörök tudnak kigyullasztani. Pedig hát ez a darab semmiféle különösebb csudát se tud. Nincsenek benne hatásos nagy jelenetek, furfangos fordulatok, amelyek csak azért kanyarognak, hogy annál nagyobb meglepetésre bukkanjanak ki. Sőt azok az önálló viccek sincsenek benne, amelyek a magyar darabok elengedhetetlen kellékei és amelyek a kávéházakból a színpadra átültetve megszázszorozódnak hatásukban. Csak éppen egy Molière-i szatíra ez a darab: egy nagyon kecses és nagyon éles balta, amely prófétai erővel hasít bele a Palace-hotelek rothadt társadalmába. És mégis, amint nézem ezt a darabot, a színpad varázsa mögött egyszerre rám világít a nagy bizonyság: NEM KELL FÉLNI! A hangosfilm sohse fogja legyőzni a színházat, sőt kereszteződni se fognak sohasem, ha mindegyik a maga útján követi, mert mindegyiknek más a rendeltetése. Mint ahogy a vazelin nem tette fölöslegessé a vajat. Sok esetben pótolja, de kenyérre kenni mégse lehet. Nézem az előadást; az emberábrázolásnak, a beszédnek egy tónusra hangolt szimfóniája. A vidámságok, ötletek, igazságok épp a mozdulatok legmegfoghatatlanabb részleteiben, a hang legfinomabb árnyalataiban szólalnak meg. A nüanszoknak ez a folytonos vibrációja lenyűgöz; olyan *