Színházi Élet, 1931. november 22–28. (21. évfolyam, 48. szám)
1931-11-22 / 48. szám
Ott tartottam könyveimet a kasszában s egy fehér kávét megvacsorázva, háromnegyed tizenkettőig olvastam, tanultam, jegyzeteket csináltam. Egy este nagy felfordulás lett a csöndes kávéházban. Betoppant tíz óra felé egy nagy társaság, lármásan, jókedvűen. Először feketét kértek, de öt perc múlva már pezsgőt bontottak. Vidéki urak voltak, tele pénzzel. Én csak bámultam. Már a tizedik üveg tizennégy koronás francia pezsgőt itták. Munkáról nem lehetett szó, hiszen az egész kávéház meg volt bolondulva. Minden pincér ott tülekedett körülöttük, pohárcsörömpölés, nótázás, lárma töltötte be a máskor oly csendes helyet. A rendes feketéző törzsvendégek méltatlankodva siettek haza s csak én maradtam a helyemen, bámulva és irigyelve a jókedvű urakat. Éjfél felé megelégelték a helyet. Kifizettek csaknem kétszáz koronát, minden pincérnek egy-egy tízest adtak, aztán elmentek. Csönd lett, a pincérek hátravonultak megtárgyalni a nagy örömöt, én meghült helyüket, elmélázva néztem . És egyszerre megdobbant a szívem. Azon a helyen, ahol a dagadt pénztárcájú vendég fizetett, a földön egy kék bankót láttam meg négyrét hajtva. Egy ezres volt. Ezer korona! El lehetett olvasni az egyest és a három nullát messziről is . .. Abban az időben még a nálamnál sokkal gazdagabb embereknél is ritka dolog volt egy ezres, nekem meg három évig kellett volna koplalnom, hogy ennyit összegyüjthessek. Mi lenne, ha nekem is lenne egyszer egy darabban egy ezresem ... Rögtön, abban a szempillantásban, ahogy észrevettem, oda kellett volna mennem és nyugodtan felemelnem a földről. Nem volt erőm hozzá. Elszédített a szerencse, számolgattam magamban, hogy mit csinálok majd vele s amikor végre ráeszméltem, hogy érte kell menni, kiderült, hogy késő. Körülnéztem a kávéházban, pincérek hátul voltak, csak a ka Aszínnő láthatott néztem, kiolvastam oda s amint ráa szeméből, hogy ő is látja, ő is nézi az ezrest. És néz engem. Tisztában voltunk egymással. Mind a ketten láttuk az ezrest, mind a ketten tudtuk, hogy a másik is látja. Kié lesz, ki meri felvenni? A szeméből gyűlölet villámlott felém és én is époly gyűlölettel néztem rá, hiszen mindketten magunkénak éreztük az ezrest, amit a másik el akar rabolni. Végtelenül hosszú percekig néztünk farkasszemet egymással és az ezressel, mozdulatlanul, ugrásra készen. az Aztán egyszer csak előbotorkált öreg vaksi takaritónő, hogy összeseperje a szemetet s a cigarettacsutkákkal együtt a lapátra került az ezres is. A kasziinó arca fehér lett, biztosan az enyém is és amikor a vénasszony hátrament a szeméttel, egyszerre álltunk fel s indultunk utána, én is — biztosan ő is — azzal a kétségbeesett 47