Színházi Élet, 1931. december 13–19. (21. évfolyam, 51. szám)

1931-12-13 / 51. szám

Nem tudom már, mikor akadtam bele legelőször ebbe a szerencsétlen kis német szóba. S elkezdtem a fejem törni, hogy magyar nevet találjak a pechnek. Ha már pechünk van, legalább magyar pechünk legyen. Hát aztán feladtam a harcot. Nem boldogultam, Pechem volt. De azóta vissza meg visszatér ez a csáb az agyamba. Nem tehet az ember az efféléről. Odaszáll magától, mint a légy, az eszemre az a probléma. Mulattatom és gyöt­röm magam vele. Ambíció lett bennem, hogy helyes kis magyar szót adjak a nemzetemnek a pech helyébe. (Mégis csak van egy ambícióm az életben, lássák.) Százszor meguntam ezt a buta fejtörést, százegyed­szer megint elővesz. Üldöz a pech. (Szokása.) Próbáltam nyelvész lenni, a régi magyar szókincs közül megfelelő fogalmat kikotorni. Nem lettem. (A ma­gyarnak, úgy látszik, csak nagy baja volt, a kicsit észre se vette.) Próbáltam kapásból magyarosítani a pechet, indulatszóval. Mondjuk: püff legyen a pech neve. Püff. Mert azt szokták mondani: püff neki! — ha például 12

Next