Színházi Élet, 1932. február 14–20. (22. évfolyam, 8. szám)
1932-02-14 / 8. szám
Az ingoványok illúziói... Irta: NAGY ENDRE Van Bibó Lajos darabjának két csattanós villanása — az elejéin és a végén —, amiben a kiváltságos író tiszta fénye lobban föl. Az ingoványban, a sűrű nádak között áll a lecsapolást vezető mérnökök kis karibája. Alkonyodik már, a mai munkának vége, a mérnökök még nincsenek itthon, de a kubikusok egy csomóba ülve, fojtott hangon konspirálnak. Ilyen tikkadt hangon magyar paraszt csak a földről szokott beszélni; valóban arra esküsznek össze, hogy írást követelnek a mérnök uraktól arról a földről, amelyet az ő munkájuk fog elhódítani a láptól. Ezek a mondatok úgy görögnek a színpadon, mint a tűzgolyók . . . Aztán a harmadik fölvonásban, amikor már nyilvánvaló, hogy a főmérnök elvesztette a harcot, hiába volt szenvedélyes iparkodása, az ingovány ingovány akar maradni, a láp nem tűri, hogy az ember visszahódítsa tőle a termőföldet, amit szennyes árja elöntött. — a háttérben, mint egy egyiptomi rajzon, egy sorban vonulnak el a kubikusok szilhuettjei a roskadásig megrakott taligákkal. Hangtalanul, komoran haladnak ezek a sötét árny-alakok, a csatavesztett ármádia népe, mennek keresni uj munkát, uj reménységet és uj ingoványok új illúzióit és a főmérnök, aki a legmélyebb kétségbeesésben találja meg élete hű társát, új életre gyulladt energiával kiált utánuk: — Megálljatok, magyarok! Veletek megyek ! Ami e két villámfény között történik, az már színpad a maga elengedhetetlen bonyodalmaivá!. — Szóltam az őreinek, majd Az iszi a csomagjaidat, nekünk még itt kell maradni Pethő Attila. Tasnády Ilona, Tímár József Nemzeti Színház: „Az egyetlen ny" (Lia: zM felv.)