Színházi Élet, 1932. február 28–március 5. (22. évfolyam, 10. szám)

1932-02-28 / 10. szám

rdásba s egyetlenegy közös lelkük támad a gyönyörben s a közös interpretálásban. Ahogy látják az egymás kezét, a ficánkoló ujjakat a fehér s fekete billentyűkön, ahogy hajlékonyan, ezek a kezek, egymást simogatják azokban a hangokban, melyeket kifejeznek, ahogy úgyszólván az egymás lelkét sodorják s ölelik át a futamokban s a har­móniákban, — minden határ s minden korkülönbség le­omlik az ilyen négykezesek között, valami boldogságittas végtelenségben. Az ilyen négykezesekből rendszerint egy pár lesz, ha végig jól megy minden. Az ilyen négykézből egy test és e­gy lélek lesz. Hasonlóképpen nincs határ s nincs kor olyankor, mikor egy nő egy koncertteremben, egy széken, lehetőleg az első sorokban, egy egész zenekart élvez, egy embert Silhouetten át. Azért az első sorokban, mert fontos, hogy ennek a silhouette-nek egész formáját lássa. A láb, a törzs, a váll, a két kar, valami olthatatlan egységben, szolgálja azt a hallatlan szuggesztiót, amit egyetlenegy ember ha­talma jelent egy száztagú zenekar fölött. Micsoda erőnek, bűvésznek és félistennek kell, hogy érezze egy nő azt az embert, akinek egy röpke jelére, egy kézmozdulatára, egyetlenegy ujjának behajlítására mindenfelől hangok törnek elő, trombiták és harsonák felhördülnek, dobok dörögnek és aranyhárfák ájulatba esnek! Az ilyen ember­t lehet százéves és a nő imádni fogja. A zene a legdrágább zaj — mondta a francia császár s igaza volt. Olykor egy nő szivébe kerül. Olykor az egész életébe. Mert már erre is volt eset egy zongorából, vagy egy hegedűből kifolyólag. Minden hangszer veszélyes. A nagy Pálnak csak egy sipja volt, de mit jelentett az? A säckingeni trombitás egy szál trombitával bű­völt el egy nőt. Holott az ilyen fa- és rézfúvóhangszerek még a leg­kevésbé veszélyesek. Gondolom, még nem is fordult elő, hogy egy klarinétos vagy fagatos be tudta volna magát hízelegni egy fiatal nő szívébe.

Next