Színházi Élet, 1933. március 12–18. (23. évfolyam, 12. szám)
1933-03-12 / 12. szám
Aki már kalauzolt külfödi vendégeket, az észrevehette, hogy azokat Budapesten három dolog érdekli: a város dunai panorámája, a nyilvános fürdőink és a cigányzene. Szóval mindaz, ami másutt nincs: a specialitás! Az európai kényelemről és tisztaságról ugyan nem hajlandók lemondani, de azért Budapesten nem európai, hanem magyar nagyvárost szeretnének találni. Én a külföldi vendégeimet, ha egy kis etnográfiai érdeklődést mutatnak, el szoktam vinni a Néprajzi Múzeumba. A jobboldali folyosón van a cifra szűrök és hímzett subák egy gyűjteménye, amely minket, magyarokat, hidegen hagy, de amely szenzációs hatással van azokra, akik távoli kultúrzónákból cseppentek ide. Ha a parasztpompa kincsei után az Iparművészeti Múzeum Esterházy-termében megmutatom nekik a nagyúri fényűzés régi emlékeit, akkor egy ősi, originális és gazdag keleti kultúra benyomását viszik magukkal. Nevezetes, hogy a vendégeink ott is speciális magyar formákat és színeket találnak, ahol nekünk bennszülötteknek eszünkbe se jut ilyesmit keresni. Az Országház kupolacsarnokában vagy a budai koronázó templom hajójában amerikai és angol turisták már régen felfedezték a «magyar gótikát», és én nem látom be, mert rontsuk a kedvüket. A Mezőkövesdre és Hortobágyra zarándoklók processziója azokból telik ki, akik , a budapesti múzeumokban, boltok kirakatában, vagy talán a Nemzeti Színház előtt virító matyóvásáron, belekóstoltak a magyar népéletbe , és most többet kívánnak belőle. Külön fejezet a magyar zene. Budapestnek külföldön az a híre, hogy a szomorú szép melódiák városa és a turistái, aki este elmegy valamelyik budapesti mulatóhelyre, alig érheti kínosabb meglepetés, mintha jazz-hangok fogadják. De nemcsak a nálunk járó idegen, hanem az európai rádióelőfizető is, ha szerencsésen megfogta Budapestet, magyar cigányzenére szomjas. Ez érthető, engem is bosszant, ha Milánóból balalajka-koncertet, vagy Madridból Wagner-zenét küldenek világgá. A rádió az emberiség orgonája, amelynek minden egyes sípján egy-egy népfaj szólal meg. Bécs ezt tudja és éjjel-nappal valcer-garmadákat röpít a csillagok felé. Végre is bele kell nyugodnunk, hogy világviszonylatban Magyarországon csak annak van értéke és vonzó ereje, ami magyar. Ha ezt nem értettük meg sovinista korunkban, értsük meg most, mikor szükségünk volna rá, hogy üzletemberek legyünk. 6