Színházi Élet, 1933. április 16–22. (23. évfolyam, 17. szám)
1933-04-16 / 17. szám
megérezte, hogy arrafelé virágok vannak, kék virágok, fehér virágok isUrtos virágok. Vitte, szinte ragadta magával a szegény kis téton lányt, boldogan és türelmetlenül és amikor a virágtenger közelébe ért, kinyújtotta a kezét, ügyetlenül és csengve, céltalan célok felé nyújtotta a kezet, valahová, előre, ahol valami kedves van, valami gyönyörű van, ibolya van, gyöngyvirág van... A kinyújtott, szegény kar beleütődött valamibe. Egy kihajtó ágba, larna vesszőbe, amelyen szürkés, kék-bársonyos rügyek díszlenek. A fiú tapogatódzó tenyerével végigsimította az ágat. Csak annyit mondott: — Húsvéti bárka. A lány mosolygott. — Tavasz van. A fiú elismételte : — Tavasz... És az ág felé fordította a fejét, ahonnét lángolva tűzött le két gomolygós felhő közül a napsugár. És ugyanakkor, a napsugár parancsára a lány is az ég felé fordította a fejét. Hálával és boldogan, mert tavasz van, mert ibolyák vannak, mert barkaág van, mert Húsvét van és mert van egy szív mellette, mert dobog egy másik szív mellette, ha szegény, szenvedő szív is, de most itt eldobban az ő szívével együtt és együtt tárják ki a két szívet a nap felé, amely azt sugározza rájuk, hogy: tavasz van. A két felhő összeért és elfödörte a napot. A két halovány arc újból előrebillent. Most még szorosabban simultak egymáshoz. Utánuk néztem amíg csak láttam őket, amíg barkaággal, ibolyavirágosan el nem tűntek az utca kegyetlen, mindennapos kavarodásában. És az volt az érzésem, hogy itt egyedül ez a két ember vette észre a virágokat és a napsugarat. Nem láttam mosolyt sehol, csak ezen a két szegény, szenvedő arcon. És e pillanatban azt szerettem volna, ha a szavam túl tudott volna szárnyalni mindent, nagyvárosi lármát, hangos muzsikát, hangos jajkiáltást, dübörgést és csöngetést, hiú szónoklatok és gőzsípok lármáját, azt szerettem volna, ha a gondolatom szárnyat kapott volna, li eljutott volna mindenhová és meghallották volna mindenek. Azt szerettem volna mondani: — Emberek! Testvéreim! Elfordult tőletek az élet, mert ti is elfordultatok az élettől. Jártok szomorúan, lehorgasztott fővel... nincs pillantásotok az égbolt számára! Pedig tudjátok, mi van? Tavasz. Húsvét! A Szeretet örök ünnepe. És ti nem szeretitek a tavaszt, az örömöt, az mosolygást, mert nem szeretitek egymást! Mintha mindenki külön, társtalanul botorkálna a mai élet sötétségében, mindenki sajnálja a másiktól az útbaigazító fényt, a vigasztaló kezet. Devizahatárokat emeltek az emberek a lelkük köré is és tanácstalanul vergődnek a mindent elborító éjfekete magányosságban. Nem látják meg a sugarat, mert nem keresik az egymás szemének az őszinte, nyilt sugárzását, nem keresik a nap ragyogását. Emberek! Testvéreim! Tavasz van. A barka szentelt ága itt mosolyog rátok s emlékeztet a fájdalmas és boldogságos ünnepre. Értetek van a kék ág, a zöld lanka*, a madár félénk, kezdő csicsergése, a rügyek selyembársonya, az ibolya kék mosolygása, a gyöngyvirág hangtalan, hófehér harangjátéka. Vegyétek észre ezt a sok szépséget! Lássátok meg, hogy tavasz van! Hogy a piros tojásokra ma is parányi szívet karcolnak tűheggyel a szerelmesek, hogy a természet ölelésre tárja ki karjait, hogy elküldi hozzátok boldog sóhajtását, virág mosolygását... És ti nem mosolyogtok vissza rá! Ne intsetek megvető, legyintő kézmozdulattal, ha e szót halljátok: Tavasz. Ne mondjátok, hogy: — Ügy is elmúlik! , Mert: befogadjátok az örök Tavasz minden sugarát, melegét, örömét és boldogságát a szívetekbe, ha nem zárjátok onnan ki a szeretetet. Emberek! Ne bántsátok egymást! _ Elnémul a vádló szó, rettenetesen mozdulatlan lehet az ökölbe szoruló kéz, megtörhet a haragomn csillogó szem máról-holnapra. Es — ki tudja — az a kéz kisimul-e aztán? Az a szó nem vádol-e további A szeretet az örök Tavasz. Ver Sacrum! Az örök, szent Tavasz. ° fJ1 l..1 ef!1JS?eTű, «? egész! Megtanulhatjátok az első barkaágtól... Csak a gyulötseget feledjetek el. És a tiétek az öröm, a nyugalom, a napsugár Emberek! Szeressétek egymást! S