Színházi Élet, 1933. június 11–17. (23. évfolyam, 25. szám)
1933-06-11 / 25. szám
Megbocsátani, vagy örök harag és magázás A Színházi Élet új probléma pályázata Vezető: FORRÓ PÁL Amint előre sejtettük, általános és izgalmas érdeklődés fogadta múlt heti számunkban közölt új pályázatunkat, melyre máris számos érdekes válasz futott be. A félreértések elkerülése végett mégegyszer ismertetjük pályázatunk tárgyát és feltételeit. Az a kérdés, hogy mit mutat a tapasztalat, mi helyesebb a szerelemben: megbocsátani, vagy következetesen fenntartani a haragot és szakítani? Minden pályázó írja meg szakításának őszinte okát és azt, hogy megbocsátott, vagy nem? De írja meg azt is, hogy később megbánta, vagy helyeselte, akár megbocsátását, akár a harag fenntartását? "Mikor van helye a megbocsátásnak, mikor nincsen? A válasz rövid legyen, mert csak így közölhetjük egész terjedelmében. A legokosabb és legelmésebb válaszokat értékes díjakkal jutalmazzuk. Első díj: 200 pengő. Második díj: 100 pengő. Harmadik díj: 50 pengő. Ezenkívül mindenkinek egy-egy ajándékkönyvet küldünk, akinek válasza a lapban megjelenik. Pályázni lehet saját néven és jelige alatt is. A pályázaton a Színházi Élet minden olvasója részt vehet. * Én egy cigaretta miatt szakítottam vőlegényemmel és . . . nem bántam meg! Vőlegényem ugyanis becsületszavát adta, hogy nem fog dohányozni és én tetten értem, mikor titokban mégis rágyújtott. Szerintem az ember jelleme egészen kis dolgokból is megítélhető és aki nem tartja meg azt, amit becsületszóval fogadott, arra nem bízhatom jövőmet. Sári, Timisoara: * Örülök, hogy a nagy nyilvánosság előtt elmondhatom tragédiámat, talán okulnak belőle mások. Néptelen levél figyelmeztetett, hogy a feleségem megcsinl. Pontosam meg volt írva, hogy hol, mikor találkozik egy bizonyos férfivel. Elmentem a megjelölt cukrászdába és csakugyan ott találtam feleségemet azzal bizonyos férfival. Botrány, szakítás. Hiába sírt, a könyörgött, védekezett az asszony, nem hittem neki. Elváltunk. Csak sokkal később egy véletlen folytán tudtam meg a teljes igazságot. A névtelen levél írója feleségem egy régi vejtélytársnője volt, aki az asszianyt valami Ürüggyel a cukrászdába kérette és ugyanakkor ott találkozót adott annak a bizonyos férfinak se. ö 'természetesen nem jelent meg a cukrászdában, ellenben engem küldött oda és én a látszattól megtévesztve, csakugyan azt hittem, hogy megcsalt a feleségem. Ezerszer megbántam azóta ostobaságomat, de megiitenni nem lehetett a dolgon, mert feleségem, akit halálosan megbántott az, hogy nem hittem neki és nem akartam megbocsátani, máshoz ment feleségül. Férfiak! Ajánlom, legyetek óvatosaik! Dr. K. L„ Budapest. * Mikor Jegyben jártam mostani urammal, mindenfelől figyelmeztettek, hogy vőlegényem csapodár természetű, más lányokkal is kacérkodik. Szerelmes voltam és nem hallgattam a pletykákra. Egyszer azonban magam győződtem meg, hogy egy ismerős, fiatalasszonnyal csókolódzik. Sírás, magyarázkodás, bocsánatkérés és megbocsájtás. Bár ne tettem volna! Mert három év óta, mióta az uram, én vagyok a legboldogtalanabb asszony. Hiába hittem, reméltem, hogy gyengédséggel, jósággal magamhoz tudom láncolni, most is állandóan más nők után szalad. A megbocsátásról tehát az a véleményem, hogy a döntő pillanatban ne a szívünkre, hanem az eszünkre hallgassunk. Szomorú asszonyka, Debrecen. 61