Színházi Élet, 1933. július 9–15. (23. évfolyam, 29. szám)
1933-07-09 / 29. szám
AGGÁLYOS 18. LEVÉL: Mikor táttam, hogy mennyire lesújtotta az eset, már nemcsak őt sajnáltam, hanem az a probléma is fölmerült: vajjon helyesen cselekedtem-e? Vagy talán én is boldogabb lettem volna, ha szíemre hallgatok éns csak a jellemet nézem és eltekintek egyéb körülményektől? VÁLASZ: Az ön jeligéje kitűnő. «Aggályos!» Túl sokat foglalkozik a jövővel, az esetleges bajokkal, differenciával, túlságosan kiélez olyan hibát, amin szeretettel, jóakarattal lehet segíteni. Elvégre a műveltség hiánya mindig pótolható, csak a jóravalóság, a korrekt gondolkodás hiánya nem. Itt pedig ez az eset nem fordul elő. Távol áll azért tőlem, hogy én magát bármely irányban is befolyásolni akarnám... korántsem! Elvégre ilyen fontos dolgokban (mint már annyiszor hangsúlyoztam) a döntő, az elhatározó szó csak az illetőt magát illeti, mégpedig lehetőleg minden külső befolyástól menten. Csak általánosságban jegyzem meg: igénytelen nézetem szerint azért mégis nagyon meg kell becsülnünk azt, ha valaki szeretettel, tisztességes szándékkal közeledik hozzánk, pláne a mai önző és gondokkal terhes világban. V. ZS.-NÉ: LEVÉL: Két kedve« fordítU és egy «szép könyv. VÁLASZ: Asszonyom, tisztelettel köszönöm meghatóan kedves figyelmét. A könyvre már rég kíváncsi voltam s olyannak találtam, aminőnek vártam s ahogyan azt a kritka méltányolta: Ízléses, finom, csipkeszerű költői alkotásnak. Engedelmével a versfordításokat alkalmilag fölhasználom, s új könyvemből egy példánnyal igyekszem mintegy viszonozni kedvességét. ILUS. LEVÉL: A köszönésemet nem fogadta , amikor aztán nem köszöntem előre, megdorgált Helyett ez? VÁLASZ: Hát persze, hogy nem helyes. De valamire figyelmeztetnem kell: magunkat becsüljük meg, ha mindig udvariasak vagyunk-Hogy mondja a régi magyar példaszó: «Köszönni tisztesség — fogadni kötelesség!» Ha valaki elmulasztja ezt a kötelességet, azért mi legyünk továbbra is tisztességtudóak — önmagunkat tiszteljük meg vele olyankor, mint a jelen esetben is, hogy nem lehet az ismeretség fölött egyszerűen napirendre térni, hanem az élethivatás úgyszólván lépten-nyomon ránk parancsolja az illetővel való találkozást. A RÉGI JELIGE. LEVÉL: «Erős akarok lenni, mint ahogyan öni írja és tovább vinni az életet, öimnek igaza van, teljesen megnyugodtam, belátom: hiába, minden nyugtalanság és elkeseredés, nekem tűrnöm kell.. . Csak engedje meg, hogy írjak, amikor már nagyon nehéz a szívem. VÁLASZ: Csak írjon asszonyom olyan bizalommal, amilyen szeretettel én fogadom a sorait. Csak írjon, ha ez megnyugtatja, könnyítsen a lelkén , én remélem, hogy az immár közöttünk fönnálló jóbarátság jogán, mindig találok olyan szavakat, ami meg fogja önt nyugtatni. Szíves szeretettel köszöntöm. TANÁCSTALAN. LEVÉL: «Amióta komolyra fordult a szerelmünk, egézen megváltozott. Ha aggódva kérdezni merem, meg van sértve és ingerlékeny. Tehetetlenül és tanácstalanul állunk ez előtt a jelenség felött. Mi itt a teendői» VÁLASZ: Ne aggassza túlságosan ez a szimptóma. Igen sok férfinál, sőt a legtöbbnél előfordul, hogy mikor komoly, egy életre szóló döntés után vannak: megijednek az új helyzettől. Ilyenkor egy a fontos: hagyni, békésen és türelemmel — nem pedig elvadítani. Minél kevesebbet kérdezni, kutatni, szóval: béketűrő kp feleségnek mutatkozni, már előre is. Ha aztán ezt a jó természetet — magával viszi a házasságba — annál jobb. SZŐKE LEÁNY. LEVÉL: Nagyon kérem, szerkesztő úr, állítom nekem tanácsot. De a levelemből ne közüljön semmit sem, nehogy rám ismerjenek. VÁLASZ: Jó, hát nem közlök. Pedig a levelét, így, ahogyan van, érdemes volna kiadni, hadd lássa mindenki, mit tesz a jóravaló hajlandóság, a szorgalom és az intelligencia. Azt tanácsolom, ne áruljon el semmit az illetőnek, nem érdekes, nem is fontos... minek az? Igen örülnék, ha egyszer, a szerkesztőségi órák alatt szerencsém volna önhöz! RADÓ TERI a bécsi Musikvereins Saalban rendezett hangversenyen a «Denevér» kacagóáriáját énekelte szép sikerrel (Foto Kis Pál)