Színházi Élet, 1934. január 28–február 3. (24. évfolyam, 6. szám)
1934-01-28 / 6. szám
Júliusi éjszaka A kastélyban egész otthoniasan voltak. Csak a család. Jó az ilyen kedélyes meghittség nyáron, amikor az embernek nincs kedve, a nagy melegben, az etiketthez. A terraszon volt terítve, tarka abroszon, ezüsttel, de olcsó porcellánnal. A ház ura vizes hajjal, fürdőköpenyben jelent meg az asztalnál. Tréfásan mondta: — Bocsánatot kérek hölgyeim és uraim. Van talán valami kifogásuk a toalettem ellen? Nem volt senkinek. Az öreg gróf leült kövéren, vizesen és rózsásan a hideg tusstól. Megreccsent száztíz kilója alatt a kerti szék. Rózsa, az idősebbik lány rendesen föl volt öltözve, a nyakáról otkoson illata lengett, sárga bőrrel díszített fehér antilop-cipő a lábán. Szegény, egy kicsit púpos volt, pedáns a külsejére és mint a nyomorék, soványak, jobban is bírta a meleget a többieiknél. De a húga, Kitty, még mindig nem húzott harisnyát. Annak a fehér antilop-cipőnek az ikertestvére volt rajta, amilyent a nénje viselt. Csupasz lábszára tarkállott a fölkapart szúnyogcsípésektől. A grófné szivarra gyújtott, orrára tette a csíptetőjét és ránézett a lánya lábára: — Húzz harisnyát Kitty! Kitty tiltakozott: — Miért kínoz mama, amikor olyan isteni így. És mit ennének a lábam nélkül a szegény szúnyogok? Kacéran egymásra tette a lábát. Csakugyan nem volt mit szégyelnie. Szép lába volt. Karcsú, napsütött, finom, napszítta pihékkel. A szúnyogcsípésektől olyan illatú, mint a mezei virág. — Esetleg jöhet valaki! — gondolkozott hangosan a grófné a szivarja füstjén keresztül. Mindenki az országút felé nézett a kerti virággruppok fölött. Darazsak döngtek, csönd volt, nyári porában az országút mozdulatlanul húzódott a címeres kapun túl. Kitty rezignáltan legyintett: — Ki jönne? Még a telefon sem csöngetett egyszer sem egész nap. Ez Csipkerózsika háza. A nénje feléje fordult ferde vállával és enyhén szeltánt, nevelő hangon mondta: — Az mindegy. Nem illik. A csupasz lábszárú leány a testvére arcába nézett. Kedvesen jegyezte meg: — Púderes az orrod szívem! Rózsa nem haragudott. Megszokta már, hogy ezek a lusta, egészséges emberek nem veszik tudomásul apró szúrásait. Az abrosz tele volt lehullott rózsaszirommal-Fölvett egyet és tearózsaszín bársonyával letörülte a púdert az orráról. A grófné —tetterős hölgy volt — tovább töprengett: — És mi lenne, ha mink mennénk át vacsorázni Luluékhoz? Ez a »Luluék« egy másik kastély volt a Dunántúlnak ebben a bájos csücsikében. Negyvennégy kilométernyire Saspataktól. Kitűnő úton. Kipróbált dolog volt, hogy a hintó átér két és fél óra alatt. Lehet telefonálni. Ha hatkor indulnak, éppen idejében vannak ott. Éjfélig lovak kipihenik magukat. Háromra már a ágyban is lehetnek itthon. — Én nem megyek! — mondta a púpos lány sértődötten. Nem szerette vendégségben mutogatni magát. Egészen más, ha hozzájuk jönnek vendégek. Otthon finomnak és biztosnak érezte magát, szalon lámpáin nagy sötétsárga selyem- ernyők voltak. Bizonyos sarkokban intim félhomályt lehetett csinálni, amelyről tudta, hogy illik a szeméhez és hom — Húzz harisnyát, Kitty! 51