Színházi Élet, 1934. január 28–február 3. (24. évfolyam, 6. szám)

1934-01-28 / 6. szám

Júliusi éjszaka A kastélyban egész otthoniasan voltak. Csak a család. Jó az ilyen kedélyes meg­hittség nyáron, amikor az embernek nincs kedve, a nagy melegben, az etiketthez. A terraszon volt terítve, tarka abro­szon, ezüsttel, de olcsó porcellánnal. A ház ura vizes hajjal, fürdőköpenyben je­lent meg az asztalnál. Tréfásan mondta: — Bocsánatot kérek hölgyeim és uraim. Van talán valami kifogásuk a toalettem ellen? Nem volt senkinek. Az öreg gróf leült kövéren, vizesen és rózsásan a hideg tuss­tól. Megreccsent száztíz kilója alatt a kerti szék. Rózsa, az idősebbik lány rendesen föl volt öltözve, a nyakáról otkoson illata lengett, sárga bőrrel díszített fehér anti­lop-cipő a lábán. Szegény, egy kicsit pú­pos vo­lt, pedáns a külsejére és mint a nyomorék, soványak, jobban is bírta a meleget a többieiknél. De a húga, Kitty, még mindig nem húzott harisnyát. An­nak a fehér antilop-cipőnek az­ ikertest­vére volt rajta, amilyent a nénje viselt. Csupasz lábszára tarkállott a fölkapart szúnyogcsípésektől. A grófné szivarra gyújtott, orrára tette a csíptetőjét és ránézett a lánya lábára: — Húzz harisnyát Kitty! Kitty tiltakozott: — Miért kínoz mama, amikor olyan is­teni így. És mit ennének a lábam nélkül a szegény szúnyogok? Kacéran egymásra tette a lábát. Csakugyan nem volt mit szégyelnie. Szép lába volt. Karcsú, napsü­tött, finom, napszítta pi­hékkel. A szúnyogcsípések­től olyan illatú, mint a mezei virág. — Esetleg jöhet valaki! — gondolkozott hangosan a grófné a szivarja füstjén keresztül. Mindenki az országút felé nézett a kerti virág­gruppok fölött. Darazsak döngtek, csönd volt, ny­ári porában az országút moz­dulatlanul húzódott a címe­res kapun túl. Kitty rezignáltan legyin­tett: — Ki jönne? Még a tele­fon sem csöngetett egyszer sem egész nap. Ez Csipke­rózsika háza. A nénje feléje fordult ferde vállával és enyhén szeltánt, nevelő hangon mondta: — Az mindegy. Nem illik. A csupasz lábszárú leány a testvére ar­cába nézett. Kedvesen jegyezte meg: — Púderes az orrod szívem! Rózsa nem haragudott. Megszokta már, hogy ezek a lusta, egészséges emberek nem veszik tudomásul apró szúrásait. Az abrosz tele volt lehullott rózsaszirommal-Fölvett egyet és tearózsaszín bársonyával letörülte a púdert az orráról. A grófné —­­tetterős hölgy volt — to­vább töprengett: — És mi lenne, ha mink mennénk át vacsorázni Luluékhoz? Ez a »Luluék« egy másik kastély volt a Dunántúlnak ebben a bájos csücsikében. Negyvennégy kilométernyire Saspatak­tól. Kitűnő úton. Kipróbált dolog volt, hogy a hintó átér két és fél óra alatt. Lehet telefonálni. Ha hatkor indulnak, éppen idejében vannak ott. Éjfélig lovak kipihenik magukat. Háromra már a ágyban is lehetnek itthon. — Én nem megyek! — mondta a púpos lány sértődötten. Nem szerette vendég­ségben mutogatni magát. Egészen más, ha hozzájuk jönnek vendégek. Otthon finomnak és biztosnak érezte magát, szalon lámpáin nagy sötétsárga selyem-­ ernyők voltak. Bizonyos sarkokban in­tim félhom­ályt lehetett csinálni, amely­ről tudta, hogy illik a szeméhez és hom­ — Húzz harisnyát, Kitty! 51

Next