Színházi Élet, 1934. február 11–17. (24. évfolyam, 8. szám)
1934-02-11 / 8. szám
DAL MI LEVELE Ki emlékszik még Franz Kafka-ra! A franciák számontartják ennek a nagy írónak kevés és töredékes művét; a mai Németországban, de talán egész német nyelvterületen elkallódott már ez a mű, néhány makacs amatőr őrzi csak a vékony füzeteket, melyek e különös tehetség hagyatékából megmaradtak az irodalomnak. Kafka ritka jelenség az irodalomban, rokon és ős nélkül való. Prágában élt, a háború után halt meg, fiatalon. Ahhoz a prágai irodalmi körhöz tartozott, melynek tagja volt a fiatal Werfel, Albert Ehrenstein (tíz-tizenöt év előtt a legszebb verseket írta német nyelven), Max Brod, Otto Pick s a nagyon tehetséges Herrmann Ungar, aki, alig harmincévesen pusztult el s három olyan tökéletes művet hagyott ránk, mint a »Kinder und Mörder«, a »Klasse« és a »Verstümmelten«. Volt valami fülledt ebben a prágai irodalmi éghajlatban, közvetlenül a háború után... Máskülönben Kafkát csak a lokális végzet í kötözi ez írókhoz, műve nem sorozható semmiféle iskolába. Németországban meghalt, kevéssel halála előtt Franciaországban él. Egy nagy kiadó, Gallimard, most nyomtatta ki francia nyelven egyik írását, a »Prozess»-t. Tíz év előtt olvastam először ezt az elbeszélést, most ellenőriztem olvasási emlékemet a francia kiadás alkalmából s meghatott és újra elragadott különös művészete. A »Prozess« egy ember kalandját adja elő, akit a detektívek hajnalban meglepnek odahaza, a bíróság elé cipelik s a bíróság elítéli ezt euz embert, aki soha nem érti meg, mit vétett, miért kérik tőle számon az élet felelősségét... Varázisios, vajákos hangulat árad el ezen az íráson, az olvasó lassan gyanítani kezdi a »per« jelképét, sejteni kezdi, hogy a vádlott ő maga, minden ember, valamilyen eredendő bűnért ítélik el az idegen és komor törvényszék bírái. Ennek az írásnak vérkeringését nyugtalanító lüktetés hatja át; az a mágikus hangulat ejti rabul az olvasót, melynek bódulatában, mint valamilyen ópium-mámorban, nem énezszük többé érvényesnek az élet (és az irodalom) kötelező, megegyezésszerű, háromdimenziós törvényeit. Kaffka világában nem hatnak többé a vonzás és taszítás, a nehézkedés és a térfogatok törvényei. Szabadon lebegünk valóság és álom között: az író művészete a »realitás« elemeiből új bolygót olvaszt össze, melyen emberhez és állathoz hasonló, de belső szerkezetükben egészen újfajta élőlények élnek, különös életfeltételek mellett. .. (Egyik kis regényében, a »Változás«-ban a hő», egy kereskedelmi utazó, arra ébred, hogy éjszaka óriási, embernagyságú penészbogárrá változott; így él tovább az emberek között, szorongó idegességgel, tettetett fesztelenséggel, abban a szent meggyőződésben, hogy testi elváltozása nem tűnik fel különösebben környezetének... Kafka írói jelentőségét különös érzékenységgel ismerték fel a franciák (csakúgy, mint a másik, fiatalon elhalt prágai költőét, Herrmann Ungarét, akit talán hamarább ismertek meg Párizsban, mint Berlinben) s művét, mely töredékes és vázlatiízlerű, nem engedik elkallódni. Néhány sorát — Kafka elpusztította kéziratai jórészét — úgy emlegetik, mint szerves alkatrészét e század európai irodalmának. Kiadóink kezdik felfedezni az irodalmat. A Dekobrák alkonyát éljük. A ponyva köntösében olyan írókkal barátkoiziziatják, nálunk is, a tömegeket, mint Huxley, Céline, Thomas Mann, örömmel láttam a magyar könyvkirakatokban Hughes kis remekművét, a »Szélvihar Jamaikabanjä-t, melyre esztendő előtt e helyien voltam bátor figyelmeztetni kiadóinkat, s nem kételkedem benne, hogy rövidesen megjelenik magyarul, ha szelídítve és simítva is, — mint ez már szokás nálunk — André Maillaux »Condition humaine«-je, melynek, ha emlékeznek, hosszú hónapok előtt ütöttem itt, e folyóiratot,odaírni rovatában, a nagydobot. A regény időközben megnyerte a Goncourt-díjat. A kiadók úgy veszik észre, hogy az irodalom «üzlet« is, legalább olyan jó üzlet, mint a ponyva. Most már csak azt kérjük, hogy enyhítés, sterilizálás nélkül importálják hát a magyar nyelvterületre a külföld »slágereit«. Huxley »Point counter point«-je tűrhető hűséggel jutott el a magyar fordítás szűrőjén lát hozzánk; nem mondhatjuk ugyanezt Céline nyugtalanító regényéről, a »Voyage au bout de la nuit«-ről, melynek fordítása művészi, de óvatos, mintha lát- 70