Színházi Élet, 1934. március 4–10. (24. évfolyam, 11. szám)
1934-03-04 / 11. szám
IRODALMI LEVELE Ugy »oltva jó kritikát, vagy szerényebb megállapítással Szólva, »ismertetést«. írni, ha a közönség előbb elolvasná a regényt, amiről szó van. Így ellenőrizni lehetne a regényen át a bírálatot, vagy ezen keresztül a regényt, — a komolyabb összefüggés a két írásmű között kétségtelenül organikusabb lenne így. De mindig abból a feltevésből indul ki az ember, hogy a közönség előbb a kritikát olvassa el. Ezért aztán azzal szokott ez kezdődni, hogy elmondja a mű tartalmát. Ez végzetes hiba, jóllehet, alig lehet elkerülni. Ha a tartalom ismertetésére elég volna annyi sor, amennyit erre a célra, áldozni szoktak, szükségtelen volna ugyanezt a témát néhány száz nyomtatott oldalon keresztül fejtegetni, — vagy nem elég — így hiábavaló dolgot követ el vele az ember... Beverley Nichols azonban feleslegessé teszi, hogy ezzel a hiábavalósággal foglalkoztasson. Témája az, amit nem lehet összefoglalva elmondani, vagy amit egy mondat keretében meg lehet adni: egy rendkívüli művészpályának a visszahajló íve... A nagy énekes művésznőnek, a Metropolitan káprázatos csillagának a felfele törő íve nem érdekli Nicholst. Ennek a magasba ívelt karriernek a legfelső csúcsát ott mutatja be, ahol már feljebb nincs haladás, ahol az ív megtörik ,és visszahajlik. A bukásnak nagyszerű látványa ez, mert enberi, azaz, emberivé teszi az ének királynőjét a művészi nagyságáért végigszenvedett küzdelme Az operaszínpadnak ezt a, rendkívüli jelenségét akkor ismerjük meg mindjárt a regény első lapjain, amikor »kapásból« akarják lefényképezni — tehát egy élethű felvétel merénylete készül ellene — és esernyőjével kiüti a fotoriporter kezéből a gépet, hogy az darabokra törik. Az ilyen hírtelen felvételtől a gonosztevő és az öregedő hölgyek szoktak rettegni és e két dolog nem is áll messze egymástól, mert az öregedés maga annyira gonosz, hogy lényegéből sokat átad magából annak, akivel ez a törvényszerűség történik. De ki akarja a törvényt az öregedés törvényszerűségében tisztelni? Senki. Legkevésbé egy nő. És legkevésbé, aki a rivalda lámpásai elé áll az arcfestés mesteri maszkjában, a Múlt rendkívüliségéből alkotott jelen nagyságában? Ebből a kodaktörési jelenetből már könnyen lehet következtetni arra, hogy a művésznőnek, aki egy etfész korszakra üt feledhetetlen bélyeget (persze a korszak vissza szokta ütni a bélyeget máshogy, a maga módján), már fortissimot énekel ott, ahol a zeneszerző csak fortét ír elő vezérkönyvében, mert a magas hangokat már csak akrobatikával tudja énekelni és négyszer is kell lélekzetet venni néhány olyan taktus éneklésénél, ahol azelőtt kettő is elég volt könnyedén és nem mer regisztert változtatni, mert megtörhet a hangja.. • A visszafelé változás tragikuma, ez a rettegett vég a tartalma Nichols .Visszavonhatatlanul utoljára« című regényének. Lehetne ez egy nagy 70