Színházi Élet, 1934. március 4–10. (24. évfolyam, 11. szám)

1934-03-04 / 11. szám

IRODALMI LEV­ELE Ugy »oltva jó kritikát, vagy szerényebb megállapítással Szólva, »is­mertetést«. írni, ha a közönség előbb elolvasná a regényt, amiről szó van. Így ellenőrizni lehetne a regényen át a bírálatot, vagy ezen keresztül a regényt, — a komolyabb összefüggés a két írásmű között kétségtelenül organikusabb lenne így. De mindig abból a feltevésből indul ki az ember, hogy a közönség előbb a kritikát olvassa el. Ezért aztán azzal szokott ez kezdődni, hogy elmondja a mű tartalmát. Ez végzetes hiba, jóllehet, alig lehet elkerülni. Ha a tartalom ismertetésére elég volna annyi sor, amennyit erre a célra, áldozni szoktak, szükségtelen volna ugyanezt a témát néhány száz nyomtatott oldalon keresztül fejtegetni, — vagy nem elég — így hiába­való dolgot követ el vele az ember... Beverley Nichols azonban feleslegessé teszi, hogy ezzel a hiábavaló­sággal foglalkoztasson. Témája az, am­it nem lehet összefoglalva elmon­dani, vagy amit egy mondat keretében meg lehet adni: egy rendkívüli művészpályának a visszahajló íve... A nagy énekes művésznőnek, a Metropolitan káprázatos csillagának a felfele törő íve nem érdekli Nicholst. Ennek a magasba ívelt karriernek a legfelső csúcsát ott mu­tatja be, ahol már feljebb nincs haladás, ahol az ív megtörik ,és vissza­­hajlik. A bukásnak nagyszerű látványa ez, mert e­nberi, azaz, emberivé teszi az ének királynőjét a művészi nagyságáért végig­szenvedett küz­delme­ Az operaszínpadnak ezt a, rendkívüli jelenségét akkor ismerjük meg mindjárt a regény első lapjain, amikor »kapásból« akarják lefény­képezni — tehát egy élethű felvétel merénylete készül ellene — és eser­nyőjével kiüti a fotoriporter kezéből a gépet, hogy az darabokra törik. Az ilyen hírt­elen­ f­elv­ét­eltől a gonosztevő és az öregedő hölgyek szoktak rettegni és e két dolog nem is áll messze egymástól, mert az öregedés maga annyira gonosz, hogy lényegéből sokat átad magából annak, aki­vel ez a törvényszerűség történik. De ki akarja a törvényt az öregedés törvényszerűségében tisztelni? Senki. Legkevésbé egy nő. És legkevésbé, aki a rivalda lámpásai elé áll az arcfestés mesteri maszkjában, a Múlt rendkívüliségéből alkotott jelen nagyságában? Ebből a kodaktörési jelenetből már könnyen lehet következtetni arra, hogy a művésznőnek, aki egy etfész korszakra üt feledhetetlen bé­lyeget (persze a korszak vissza szokta ütni a bélyeget máshogy, a­­ maga módján), már fortissimot énekel ott, ahol a zeneszerző csak fortét ír elő vezérkönyvében, mert a magas hangokat már csak akrobatikával tudja énekelni és négyszer is kell lélekzetet venni néhány olyan taktus é­nek­lésénél, ahol azelőtt kettő is elég volt könnyedén és nem mer regisztert változtatni, mert megtörhet a hangja.. • A visszafelé változás tragikuma, ez a rettegett vég a tartalma Nichols .Visszavonhatatlanul utoljára« című regényének. Lehetne ez egy nagy 70

Next