Színházi Élet, 1934. szeptember 9–15. (24. évfolyam, 38. szám)
1934-09-09 / 38. szám
VÁLASZ: Uram, könnyű azt a dolgot kimondani, hogy válás! Ha ki van mondva a nagy szó, könnyen recseg-romlik a családi élet a nyomában és sokszor, igen sokszor: válás, válás nyomán: megbánás a végei Én szeretek nagyon őszinte lenni e hasábokon, még olykor a magam privát életéből merített meggyőződést is szívesen leírom, ha egy általam jónak vélt tanácsot támogatni vélek vele — látja: én is elvált ember vagyok és keservesen megbántam. Inkább tisztelni kellene a láthatatlan írást, mely örök tanácsként ott lebeg minden mai otthon fölött: »Ne menjen le a nap a te haragoddal«. MÁRIA. LEVÉL: Most már harmadszor igazán nem fogok írni. bocsásson meg a molesztálásért. VÁLASZ: Maga bocsásson meg, kedves Mária, a mulasztásért. Időközben azonban kaptam egy kedves kártyát, amelyben »Mária« aláírással megköszönik az üzenetem. Minthogy az írás igen hasonló, minden reményem megvan arra, hogy ez a Mária: Ön! TÜRELEM RÓZSÁT TEREM. LEVÉL: Megkezdhetem-e már eddig is rövidre szabott nyári ezümlőim't és magára hagyhatom, éppen a jelenlegi helyzetében, a jelenlegi, jónak nem mondható társaságában az uramat? éppen VÁLASZ: Hát asszonyom, ezt önnek tudnia! Bajos, sőt lelkiismeretesen fölfogva kell dolgot, lehetetlen egy ilyen szűkre szabott le avél nyomán állást foglalni. Önnek kell tudnia— de minthogy látni, hogy ön nagyon meggondolt és lelkiismeretes (ez a levélbeli kérdés is csak lelkiismerete és aggályossága mellett bizonyít), így biztosra veszem, hogy megtalálja a megfelelő megoldást. B. ELLA. LEVÉL: »Itt küldök három lámatorképet, remélem, szívesen fogadja. Nagyon szeretnék magától egy képet. Ha Pestre jövöm, felkereshetem? Üdvözli igaz barátnője . . .<> VÁLASZ: Igen szerények az ambíciói, ves Ella? Tehát: 1. A három kis képnek kednagyon örültem, nagyon helyesek. 2. és 3. Ha Pestre jön és felkeres és azok után, hogy lát engem, még mindig az az ambíciója, hogy adjak önnek egy fényképet _ szívesen fogok adni! SANTAGIO DE CHILE, B. J. LEVÉL: Ha akarja, sok mindent küldhetek magának, amit itt följegyeztem! . . . VÁLASZ: Köszönöm, kedves Judit asszony, hogy olyan messze távolból ránk gondolt és szeret minket. A második levelet nagy érdeklődéssel várom. IGAZGATÓ 29. LEVÉL: Bocsásson meg, hr. hibákat ejtek . . . lehet még boldognak lenni?. . . lehet még visszaadni arcunkra a mosolygást? VÁLASZ: Nincs a stílussal semmi baj, uram! Ha ön töri is a nyelvünket, de ritkán olvastam ilyen őszinte, igaz, megbánást mutató, igaz, szivbe' jövő levelet. Én csak szívemből kívánhatom hogy ez a mosolygás derüljön föl az önök arcára újra! Nem tudok egyebet tenni, csak arra kérem, mutassa meg a feleségének az én üzenetemet, úgy látszik ő is kedves és jó és szenvedő és mondja meg neki: kérve-kérem, hogy menjen önhöz vissza, szeressék egymást, béküljenek ki és ne dúlják föl az egymás életét . . . ! TIEE LEVÉL: Indiszkréció! VÁLASZ: Mégpedig meglehetős durva és ízléstelen formában. Egy hölgy védtelen az ilyen tapintatlanságok ellen, de éppen a védtelenségben rejlik az ereje és a fölénye. Az olyan urakkal, akik ilyesmivel foglalkoznak — nem érdemes foglalkozni. A sombori Rózsa-esten »Miss Sombor«-nak választott Weidinger Kató és udvarhölgye, Ábrahám Rózsi (Foto Vig) EGY ASSZONY, KI AZ ÚT VÉGÉRE JUTOTT. LEVÉL: Nem lehet idegekkel bírni ezt az állandó lebki feszültséget, amiben élek.. .. VÁLASZ: Hát látja, asszonyom, ez az! Egész hosszú levelének ezt a mondatát emeltem ki, mert a történet, bármily fájdalmas is, sokszor elő szokott fordulni! Én ott látom általában ezeknek a modern szerelmi házassági problémáknak a megoldását, hogy a cselekedni nem tudó, tétova emberek lelkében van egy hatalmas ellenkezés és tiltakozás éppen az ő céltalan tétovaságuk miatt. Már most ez a kettő állandó összeütközést teremt. Én azt is lefogadom, ha két ember nem képes határozott lépésekre (tipikusan ilyen az önök esete jaj, de fogadják el az életet, fogadják el saját helyzetüket olyannak, amilyen — és ne legyenek a saját határozatlanságuk miatt állandó feszültségben. Ez már őrültség — mert ez jóra nem vezethet. A lelki depressziónak legjobb esetben is — akkor, ha szünet nélkül tart — ideges gyomorbaj a vége! HODIE MIHI, CRAS TIBI. LEVÉL: Szerkesztő úr! Tudom én, hogy »gombház,; s hogy »Andere Städtchen !«. Tudom azt is, hogy az idő a legjobb orvosság, de amíg elmegy ez az ólomlábon járó idő, addig belepusztulok vagy megörülök. Az a tudat, hogy nincs többé, hogy van, de nem az enyém, hogy nem az én képemmel alszik el és nem azzal ébred és nem csókolgatja többé fényképemet, amint azt lakótársnője egyszer viccesen mesélte. Az, hogy rombadőlt az a rengeteg gyönyörű szép meleg terv, amiket szőttünk. A kis meleg otthon, kicsi, de szép és boldogsággal teli szobácskák, a És bárhol járok, minden az ő emlékével van teli. Különben is körül vagyok véve ezer aprósággal, ami őt testesíti meg. Mindennapi használati tárgyaim. Kezembe veszem töltőtollam, azt tőle kaptam, ceruza, erszény, zsebkendő, mindent tőle kaptam. S ha valami nem is tőle származik, ebben a ruhámban itt voltunk együtt, ebben ez, ebben meg amaz képtelen vagyok tőle szabadulni. Pestnek történt, nincs egy talpalatnyi földje, ahova ezer emlék ne fűződnék. És még csak ki sem káromkodhatom magam alaposan. VÁLASZ: Csaknem teljes egészében leközöltem a levelét, mert iskolapéldája annak, hogy egy intelligens és jóérzésű, sőt igen jóérzésű ember, hogy cselekszik meg mindent, hogy bánatát minél hosszabbra nyújtsa. Mert a bánata el fog múlni, az kétségtelen! De ön ápolja, becézi, szinte félti a bánatát, elkövet, hogy valahogyan ne felejtsen. mindent Önnek nem az emlékekbe kell visszaroskadnia, önnek férfias, határozott eltökéltséggel azt kell mondania: »volt — nincs!« Ne a múltba nézzen, a jövőbe. Nem megy? Akkor is. Fáj? Akkor is. Olyan tökéletlenül, vagy talán olyan tökéletesen van alkotva az emberi lélek, hogy ami fáj, az nem tud egy életen keresztül fájni, ön emlegeti a *gombház«-at, én pedig egy, pardon, kissé drasztikus közmondással egészítem ki: »Kutyaharapást — a szőrével!«