Színházi Élet, 1934. szeptember 9–15. (24. évfolyam, 38. szám)

1934-09-09 / 38. szám

VÁLASZ: Uram, könnyű azt a dolgot kimondani, hogy vá­lás! Ha ki van mondva a nagy szó, könnyen recseg-romlik a családi élet a nyomában és sokszor, igen sokszor: válás, válás nyomán: megbánás a végei Én szeretek nagyon őszinte lenni e hasábokon, még olykor a magam privát életé­ből merített meggyőződést is szívesen leírom, ha egy álta­lam jónak vélt tanácsot támo­gatni vélek vele — látja: én is elvált ember vagyok és ke­servesen megbántam. Inkább tisztelni kellene a láthatatlan írást, mely örök tanácsként ott lebeg minden mai otthon fölött: »Ne menjen le a nap a te ha­ragoddal«. MÁRIA. LEVÉL: Most már harmadszor iga­zán nem fogok írni. bocsásson meg a molesztá­l­ásért. VÁLASZ: Maga bocsásson meg, kedves Má­ria, a mulasztásért. Időközben azonban kaptam egy kedves kártyát, amelyben »Mária« aláírás­sal megköszönik az üzenetem. Minth­ogy az írás igen hasonló, minden reményem megvan arra, hogy ez a Mária: Ön! TÜRELEM RÓZSÁT TEREM. LEVÉL: Meg­kez­dhetem-e már eddig is rövidre szabott nyári ezüm­lőim't és magára hagyhatom, éppen a je­lenlegi helyzetében, a jelenlegi, jónak nem mondható társaságában az uramat? éppen VÁLASZ: Hát asszonyom, ezt önnek tudnia! Bajos, sőt lelkiismeretesen fölfogva kell dolgot, lehetetlen egy ilyen szűkre szabott le­ a­vél nyomán állást foglalni. Önnek kell tudnia­­— de minthogy látni, hogy ön nagyon meg­gondolt és lelkiismeretes (ez a levélbeli kér­dés is csak lelkiismerete és aggályossága mel­lett bizonyít), így biztosra veszem, hogy meg­találja a megfelelő megoldást. B. ELLA. LEVÉL: »Itt küldök három láma­torképet, remélem, szívesen fogadja. Nagyon szeretnék magától egy képet. Ha Pestre jövöm­, felkereshetem? Üdvözli igaz barátnője . . .<> VÁLASZ: Igen szerények az ambíciói, ves Ella? Tehát: 1. A három kis képnek ked­na­gyon örültem, nagyon helyesek. 2. és 3. Ha Pestre jön és felkeres és azok után, hogy lát engem, még mindig az az ambíciója, hogy ad­jak önnek egy fényképet _ szívesen fogok adni! SANTAGIO DE CHILE, B. J. LEVÉL: Ha akarja, sok mindent kü­ldhetek magának, amit itt följegyeztem! . . . VÁLASZ: Köszönöm, kedves Judit asszony, hogy olyan messze távolból ránk gondolt és szeret minket. A második levelet nagy érdeklő­déssel várom. IGAZGATÓ 29. LEVÉL: Bocsásson meg, hr. hibákat ejtek . . . lehet még boldognak lenni?. . . lehet még visszaadni arcunkra a mosolygást? VÁLASZ: Nincs a stílussal semmi baj, uram! Ha ön töri is a nyelvünket, de ritkán olvastam ilyen őszinte, igaz, megbánást mutató, igaz, szivbe' jövő levelet. Én csak szívemből kíván­hatom hogy ez a mosolygás derüljön föl az önök arcára újra! Nem tudok egyebet tenni, csak arra kérem, mutassa meg a feleségének az én üzenetemet, úgy látszik ő is kedves és jó és szenvedő és mondja meg neki: kérve-ké­rem, hogy menjen önhöz vissza, szeressék egy­mást, béküljenek ki és ne dúlják föl az egy­más életét . . . ! TIEE LEVÉL: Indiszkréció! VÁLASZ: Mégpedig meglehetős durva és ízléstelen formában. Egy hölgy védtelen az ilyen tapintatlanságok ellen, de éppen a véd­telenségben rejlik az ereje és a fölénye. Az olyan urakkal, akik ilyesmivel foglalkoznak — nem érdemes foglalkozni. A sombori Rózsa-esten »Miss Sombor«-nak választott Weidinger Kató és udvarhölgye, Ábrahám Rózsi (Foto Vig) EGY ASSZONY, KI AZ ÚT VÉGÉRE JU­TOTT. LEVÉL: Nem lehet idegekkel bírni ezt az állandó lebki feszültséget, amiben élek.. .. VÁLASZ: Hát látja, asszonyom, ez az! Egész hosszú levelének ezt a mondatát emeltem ki, mert a történet, bármily fájdalmas is, sokszor elő szokott fordulni! Én ott látom általában ezeknek a modern szerelmi házassági problé­máknak a megoldását, hogy a cselekedni nem tudó, tétova emberek lelkében van egy hatal­mas ellenkezés és tiltakozás éppen az ő cél­talan tétovaságuk miatt. Már most ez a kettő állandó összeütközést teremt. Én azt is lefoga­dom, ha két ember nem képes határozott lépé­sekre (tipikusan ilyen az önök esete jaj, de fo­gadják el az életet, fogadják el saját helyzetü­ket olyannak, amilyen — és ne legyenek a sa­ját határozatlanságuk miatt állandó feszültség­ben. Ez már őrültség — mert ez jóra nem ve­zethet. A lelki depressziónak legjobb esetben is — akkor, ha szünet nélkül tart — ideges gyo­morbaj a vége! HODIE MIHI, CRAS TIBI. LEVÉL: Szer­kesztő úr! Tudom én, hogy »gombház,; s hogy »Andere Städtchen !«. Tudom azt is, hogy az idő a legjobb orvosság, de amíg elmegy ez az ólomlábon járó idő, addig belepusztulok vagy megörülök. Az a tudat, hogy nincs többé, hogy van, de nem az enyém, hogy nem az én ké­pemmel alszik el és nem azzal ébred és nem csókolgatja többé fényképemet, amint azt lakó­társnője egyszer viccesen mesélte. Az, hogy rombadőlt az a rengeteg gyönyörű szép meleg terv, amiket szőttünk. A kis meleg otthon, kicsi, de szép és boldogsággal teli szobácskák, a És bárhol járok, minden az ő emlékével van teli. Különben is körül vagyok véve ezer apró­sággal, ami őt testesíti meg. Mindennapi hasz­nálati tárgyaim. Kezembe veszem töltőtollam, azt tőle kaptam, ceruza, erszény, zsebkendő, mindent tőle kaptam. S h­a valami nem is tőle származik, ebben a ruhámban itt voltunk együtt, ebben ez, ebben meg amaz képtelen vagyok tőle szabadulni. Pestnek történt, nincs egy talpalatnyi földje, ahova ezer emlék ne fűződnék. És még csak ki sem káromkodha­tom magam alaposan. VÁLASZ: Csaknem teljes egészében leközöl­tem a levelét, mert iskolapéldája annak, hogy egy intelligens és jóérzésű, sőt igen jóérzésű ember, hogy cselekszik meg mindent, hogy bánatát minél hosszabbra nyújtsa. Mert a bánata el fog múlni, az kétségtelen! De ön ápolja, becézi, szinte félti a bánatát, elkövet, hogy valahogyan ne felejtsen. mindent Önnek nem az emlékekbe kell visszaroskadnia, ön­nek férfias, határozott eltökéltséggel azt kell mondania: »volt — nincs!« Ne a múltba nézzen, a jövőbe. Nem megy? Akkor is. Fáj? Akkor is. Olyan tökéletlenül, vagy talán olyan tökélete­sen van alkotva az emberi lélek, hogy ami fáj, az nem tud egy életen keresztül fájni, ön emlegeti a *gombház«-at, én pedig egy, pardon, kissé drasztikus közmondással egészítem ki: »Kutyaharapást — a szőrével!«

Next