Színházi Élet, 1935. január 13–19. (25. évfolyam, 3. szám)
1935-01-13 / 3. szám
rem. A szíved megváltozott, elfordult tőlem. Csak egy dolgot kérek — légy olyan, amilyen voltál! Most mintha eltűnt volna a tömeg. Csak ketten maradtak, a férfi és az asszony, magánosan a szenvedéllyel lüktető világban, amely az asszony heves érzésétől remegett. Kinyújtotta apró, megkeményedett kezét, amelynek csuklója duzzadt volt, körme pedig kemény, fekete és repedezett. — Ó, légy hozzám olyan, amilyen voltál, amilyen voltál! — könyörgött. A tömeg felsóhajtott. A férfi kétszerháromszor megnedvesítette ajkát és sűrű fekete hajából két kis izzadtság-patak indult el álla felé. Titokban és akarata ellenére megint az ajtóra pillantott, ahol a karcsú, halványzöld alak támaszkodott a délutáni napfényben. A lány söntése olyan zöld volt, mint a fiatal levelek, amelyek most születtek a tavaszi gyümölcsfákon, halvány, de nagyon tiszta és zöld. A férfi nem nézett a lány arcába. De pontosan tudta, milyen ez az arc, a halvány bőr, a mindig mosolyogó, telt piros száj, a fekete és bátor szem, amelyet nem sütött le, nem fordított el tőle soha. Ez a pillantás fogta meg a férfit, valahányszor arra járt, gyakran járt arra éppen emiatt a pillantás miatt, bár soha nem szólt hozzá. Hogyan is szólhatott volna, amikor a lány a falu leggazdagabb emberének unokája, ő pedig paraszt, akinek még földje sincs, csak bérli azt a csíkot, amelyből kenyerét nyeri!! Hiszen két hónapja kuporgat már, hogy hosszú kék vászonköntöst vehessen magának, amilyent a legtöbb férfi jogszerint visel, meg egy pár fehér, városi harisnyát s egy pár városi cipőt. Amikor erre a keserű kuporgatásra gondolt, szíve megkeményedett jajgató felesége ellen. Nos, annyi éven át hűséges volt? Negyvenötéves és még soha nem szerzett magának egy kis élvezetet, napról-napra dolgozott feleségéért és gyermekeiért, amíg most már negyvenötéves lett s csak egyetlen köntöse van és csak ezt az ócska, foltozott ruhát viseli örökké. De egy dolog mégis bántotta. Vájjon az a lány minden férfira így néz, ilyen tágra nyílt, elmerült pillantással vagy csak őrá? Ez nyugtalanította annyi napon és éjjelen át. Honnan tudhatná, hogy vájjon csak rá néz így? Valahányszor elment a ház előtt, lopva rápillantott s a lány mindig visszaadta a pillantást, szabadon, merészen. Hallotta, amint néha fecsegtek a férfiak, férfiszokás szerint s azt mondogatták, hogy manapság megváltoztak a nők, nem félnek semmiféle férfitől, ják párjukat, szabadok inasuk választ-és csábítóak minden tettükben. Megint megnedvesítette ajkát s érezte, amint az izzadság végigfut nyakán. Honnan tudhatná, hogy minden férfira így néz-e a lány, vagy csak neki tartogatja ezt a pillantást? Valahogy meg kell tudnia az igazságot. — Ó, légy hozzám olyan, amilyen voltál! — suttogta töredezetten köténye szélét szeméhez emelte, felesége, megtörölte könnyes arcát. Haragja most már végkép eltűnt, csak a fájdalom maradt meg. A férfi hirtelen fölemelte fejét s a lány felé nézett. Meg kell tudnia az igazságot! Az egész tömeg követte pillantását. Amikor látták, hogy felemeli fejét s arra néz, ők is felemelték fejüket s arra néztek. A lány ott állt az ajtófélfánál és nyújtózkodott. Kis fehér csontfésű volt kezében, halvány karját magasra emelte, hátrasimította csillogó fekete haját parányi, halvány füléről, amelyben arany karika lógott. Az asszonyok ellenségesen bámultak rá. — Olyan hosszú a köntöse, mint a férfiaké ... — mormolt hirtelen az egyik nő. De a férfiak némán és titkos bámulattal nézték. Az öreg hölgy a tömeg szélén észrevette, hogy mind arra néznek s ő is el . . . a lány köntöse olyan zöld volt, mint a fiatal lavalak . .. 43