Színházi Élet, 1935. január 13–19. (25. évfolyam, 3. szám)

1935-01-13 / 3. szám

rem. A szíved megváltozott, elfordult tőlem. Csak egy dolgot kérek — légy olyan, amilyen voltál! Most mintha eltűnt volna a tömeg. Csak ketten maradtak, a férfi és az as­­szony, magánosan a szenvedéllyel lük­tető világban, amely az asszony heves érzésétől remegett. Kinyújtotta apró, megkeményedett kezét, amelynek csuk­lója duzzadt volt, körme pedig kemény, fekete és repedezett. — Ó, légy hozzám olyan, amilyen vol­tál, amilyen voltál! — könyörgött. A tömeg felsóhajtott. A férfi kétszer­háromszor megnedvesítette ajkát és sűrű fekete hajából két kis izzadtság-patak indult el álla felé. Titokban és akarata ellenére megint az ajtóra pillantott, ahol a karcsú, halványzöld alak támaszkodott a délutáni napfényben. A lány söntése olyan zöld volt, mint a fiatal levelek, amelyek most születtek a tavaszi gyü­mölcsfákon, halvány, de nagyon tiszta és zöld. A férfi nem nézett a lány arcába. De pontosan tudta, milyen ez az arc, a halvány bőr, a mindig mosolyogó, telt piros száj, a fekete és bátor szem, ame­lyet nem sütött le, nem fordított el tőle soha. Ez a pillantás fogta meg a férfit, valahányszor arra járt, gyakran járt arra éppen emiatt a pillantás miatt, bár soha nem szólt hozzá. Hogyan is szólha­tott volna, amikor a lány a falu leggaz­dagabb emberének unokája, ő pedig pa­raszt, akinek még földje sincs, csak bérli azt a csíkot, amelyből kenyerét nyeri!! Hiszen két hónapja kuporgat már, hogy hosszú kék vászonköntöst vehessen ma­gának, amilyent a legtöbb férfi jog­szerint visel, meg egy p­ár fehér, városi harisnyát s egy pár városi cipőt. Amikor erre a keserű kuporgatásra gondolt, szíve megkeményedett jajgató felesége ellen. Nos, annyi éven át hűsé­ges volt? Negyvenötéves és még soha nem szerzett magának egy kis élvezetet, napról-napra dolgozott feleségéért és gyermekeiért, am­íg most már negyven­ötéves lett s csak egyetlen köntöse van és csak ezt az ócska, foltozott ruhát vi­seli örökké. De egy dolog mégis bántotta. Vájjon az a lány minden férfira így néz, ilyen tágra nyílt, elmerült pillantással vagy csak őrá? Ez nyugtalanította annyi na­pon és éjjelen át. Honnan tudhatná, hogy vájjon csak rá néz így? Valahány­szor elment a ház előtt, lopva rápillan­tott s a lány mindig visszaadta a pil­lantást, szabadon, merészen. Hallotta, amint néha fecsegtek a férfiak, férfi­szokás szerint s azt mondogatták, hogy manapság megváltoztak a nők, nem fél­nek semmiféle férfitől, ják párjukat, szabadok inasuk választ-és csábítóak minden tettükben. Megint megnedvesítette ajkát s érezte, amint az izzadság végigfut nyakán. Honnan tudhatná, hogy minden férfira így néz-e a lány, vagy csak neki tarto­gatja ezt a pillantást? Valahogy meg kell tudnia az igazságot. — Ó, légy hozzám olyan, amilyen vol­tál! — suttogta töredezetten köténye szélét szeméhez emelte, felesége, megtö­rölte könnyes arcát. Haragja most már végkép eltűnt, csak a fájdalom maradt meg. A férfi hirtelen fölemelte fejét s a lány felé nézett. Meg kell tudnia az igazságot! Az egész tömeg követte pillantását. Amikor látták, hogy felemeli fejét s arra néz, ők is felemelték fejüket s arra néztek. A lány ott állt az ajtófélfánál és nyújtózkodott. Kis fehér csontfésű volt kezében, halvány karját magasra emelte, hátrasimította csillogó fekete haját parányi, halvány füléről, amely­ben arany karika lógott. Az asszonyok ellenségesen bámultak rá. — Olyan hosszú a köntöse, mint a fér­fiaké ... — mormolt hirtelen az egyik nő. De a férfiak némán és titkos bá­mulattal nézték. Az öreg hölgy a­­ tömeg szélén észre­vette, hogy mind arra néznek s ő is el­ . . . a lány köntöse olyan zöld volt, mint a fiatal lavalak . .. 43

Next