Színházi Élet, 1935. április 21–27. (25. évfolyam, 17. szám)
1935-04-21 / 17. szám
HACSEKIZMUS ÉS SAJISZTIKA (Egyöntetű, sőt önegytetű tervgazdaság az IRODALOMBAN) ! I ÚJ KORSZAK KÜSZÖBÉN ! ! A világirodalom s annak hazai folytatása és kiegészítése a magyar irodalma, minden korban bizonyos irányok vonalát követte, különösen a formanyelv a a műfajkeretek tekintetében. Egységes divatok alakultak ki, úgyszólván mindenkire kötelező hangnem és lelki beállítás s ezeket aztán az irodalomtörténész s a közízlés szempontjából jellemzőnek érezvén, róluk neveztük el az egymásra következő kultúrkorszakokat. Ilyen értelemben beszélünk klasszicizmusról, troubadour-világról, lovagi romantikáról, naturalizmusról, impressszonizmusról, expresszionizmusról, szürrealizmusról stb. Mindezen irányelveknek, mintha csakugyan arra törekedtek volna, hogy egyöntetű szemléletben foglalják össze a kor művészi terméket, megvoltak a maguk divatos műfajai is s a művészek e műfajokon belül versenyeztek egymással a sikerért, mindenki a maga tehetségének, egyéniségének, vagy vérmérsékletének megfelelő eszközökkel. Görögországban mindenki hőskölteményt, ódát, vagy elégiát írt, betartva a műfaj szigorúan előírt követelményeit, csakúgy, mnt a drámában a tér- és időegységet. A klasszikus arab irodalomban még a tárgy is, bizonyos mértékben, elő volt írva, minden költői elbeszélésnek úgy kellett kezdődnie például, hogy a karaván elmegy s a szerelmes ifjú ott bánkódik a holdvilágban kedvese hűlt helyén rajongva. Megvoltak a lovagregényeknek a maguk kötelező figurái, csakúgy, mint a realista helyszínrajz: egy időben a haldokló és elhagyott gyermek volt divatban, mindenki róla írt verset és novellát. A népszínművekre még jól emlékszünk s a háromszög-darabokra, amelyekben mindig volt egy fiatal csábító s egy idősebb bölcselkedő. A most letűnő irodalomban gyakori volt például a külföldön meggazdagodott s a Pesten elszegényedett hős. És észrevehettük azt is, hogy az uralkodó irány magához idomította, átalakította, a maga képére festette át a múltat i s annak irodalmi termékeit is. Sok jel mutatkozik, hogy mintaképen a politikai világ egységes színvonalra törekszik, az iodalomban is be fog következni hamarosan az az új stílus, mely egyetemes, mindenkire kötelező keretek közt szolgálja ki az új olvasóközönség szellemi igényeit. A közízlésnek egységes színvonalát, mely ezeknek az igényeknek megfelel, e pillanatban az a művészi és filozófiai irányzat képviseli, mely a »Hacsek és Sajó« címen közismert rövid drámai beszélgetésekben jut kifejezésre. Mindannyian tudjuk e dramolettek helyszíni rajzát és tragiikai felépítését: a klasszikus görög mintára szabott helyegységet a kávéház képviseli, ahol Haasek előbb a pincérrel tárlszakig, majd megjelenik Sajó, aki feldühödve Hacsek makacsságán, többször el akar mainni, de aztán (katharzisi!) jusztja ottmarad. Nagyon valószínű, hogy rövid időn belül minden magyar s néhány i kiülföldi író is rá lesz kényszerítve, hogy gondolatait s művészi mondanivalóit a Hacsek és Sajó— Platon—Szokrateszi peripatetikus beszélgetés-keretek közt fejezze ki, ha azt akarja, hogy a kiabló megvegye és a közönség elfogadja őket. A magam részéről, mint előrelátó író, máris gyakorolni kezdem magam ebben az irányban. Írótársaim részére készítettem is néhány mntát, mert eltökélt szándékom, hogy Hacsek és Sajó-iskolát nyitok, ahol az írók megtanulhatják a jövő zenéjét,ki-ki a maga hangszerén. L