Színházi Élet, 1935. október 20–26. (25. évfolyam, 43. szám)

1935-10-20 / 43. szám

És jött a Sasfiók. Addig elképzelhetet­lennek tartották, hogy ezt a szerepet férfi játssza. Úgy voltak vele, mint a vi­déki színházaik a János vitézzel. Kirob­banó sikerem volt. Nemcsak már nyertem, hanem a közönség önbizal­mizal­mát i­s. Azóta évről-évre rengeteg új sze­repet játszom. De az én életemben mégis az a felejt­hetetlen hétfő délután játssza a legfőbb szerepet... Ahol egy életen át tanulni kell árta: tyaszary !Piri Mikor megszülettem, kövér voltam és gyönyörű, amint ezt édesapám mellékelt festménye bizonyítja. Mire megnőttem, sovány lettem és csúnya. Négy gimná­ziumot végeztem volna, ha engedik. De a tanárnők nem engedték és — a negye­dikben — megbuktattak. Lehet, hogy igazuk volt, mert utáltam tanulni, ezért nem is pótvizsgáztam, hanem elmentem színésznőnek. Rövidesen rájöttem azon­ban, hogy óriási baklövést követtem el, olyan pályát választottam, ahol egy éle­ten át tanulni kell és mindennap ki va­gyok téve annak, hogy megbukjam. És itt még pótvizsgázni sem lehet. Ha mind­ezeket előbb tudom, inkább megmarad­tam volna első pályám mellett, amit kis­koromban választottam. Ha ugyanis azt kérdezték: mi leszel, ha majd megnősz? — mindig azt feleltem: vendég. Mert a vendéggel mindenki kedves, nem szól­nak rá, akármennyit eszik a legfino­mabb süteményekből, hanem még uszít­ják, hogy egyék, egyék. A Szidi nénihez iratkoztam be és mert kicsi voltam és csúnya, tragikának ké­szültem. Egész éven át drámai szende szerepeket tanultam. Vizsgadarabként ki­osztották rám a »Nagymama« Mártáját. Ugyanekkor az operett szakosok a Lilit próbálták. Én egy hangot nem tudtam énekelni, tehát mindig ott lógtam köz­tük. Volt egy növendéktársam, aki köze­lebb volt a negyvenhez, mint a harminc­hoz. Neki kellett volna a mamát ját­szania. Ezt célzásnak vette a korára és rögtön kiiratkozott. Szirmay Imre, a ren­dező-tanár, hogy meg ne akadjon a próba, felszólította a növendékeket, hogy men­jen fel valaki anyának. Senki nem jelent­kezett. Erre heccből, hogy a többiek rö­högjenek, felálltam és félhangosan meg­kérdeztem: talán én. Nagy röhögés, de pechemre Szirmay meghallotta.­­»Te ugyan nem játszhatod, te taknyos, — mondta — de, hogy meg ne akadjon a próba, menj fel.«. Azt hittem, hogy Szir­may nem figyel túlságosan, valami könyvben lapozgatott és nekem csak ez kellett. Megjátszottam egy mamát, egy pikírt dögöt, úgy, hogy az egész osztály gurult a nevetéstől. Dermedten vettem észre, hogy a nevetők között Szirmay vi­szi a vezérszólamot. Felállt és ezt mondta: »Fiam, te játszod a szerepet«. Berohant Szidi nénihez, hogy ilyen ko­mikai vénát ebben a korban még nem látott. Szidi néni elvette a Mártát és Szerafin mamát osztotta rám. Szörnyű dühös voltam. Hogy megbosszuljam ma­gam és ne engedjenek ki a színpadra, vagy, hogyha kiengednek, botrány le­­s­zen, anyamajomnak maszkíroztam ma­gamat. Arra számítottam, hogy Szidi néni meglát és rögtön hazazavar. De itt ,s­pechem volt, kisült, hogy tökéletes a maszk. Amikor megjelentem a színpadon, sikítoztak, tapsoltak, mindenki gurult a röhögéstől, csak egy ember ájult el, akit kivonszoltak a nézőtérről: az édesanyám. Az elképzelt botrány helyett siker lett, tehát bosszúm nem sikerült. Akkor el­határoztam, hogy soha semmit meg nem bosszulok, mert erre csak én fizetek rá. A vizsgasiker óta csak öregeket ját­szottam. Vénkisasszonyokat, öregasszo­nyokat, mamákat. Mamákat, akik szigo­­­­rúan nevelik csemetéiket, pedánsak, el­verik és sarokba állítják a lurkót. De valahol nem stimmel a dolog. Mert ott­hon, a kislányom előtt semmi respektu­som nincs, ő nevel engem, sőt nekem kell a sarokba állnom, ha későn jövök haza... 19R ürta : Zilahy Lajos Nagyszalontán születtem 1891-ben, közel ahhoz a bogárhátú házhoz, amelyben Arany János született. Azóta se volt en­nél nagyobb irodalmi sikerem. Festő akartam lenni, a bukaresti királyi palo­ta egyik freskóján én festettem Szent Pál köntösének redőit, mert Smigelszki, a nagy román festő, aki Erdélyben rajz­tanárom volt, maga mellé vett tanítvány­nak. Korán rájöttem, hogy nincs tehet­ségem­ a festészethez, amire különben mes­terem még korábban rájött. Máramaros­szigeten érettségiztem az ősi református lyceumban. Mint legátus, sokszor prédi­káltam falusi templomokban. Többízben mint műkedvelő színész léptem föl és úgy élek saját emlékezetemben, hogy jó színész voltam. De már diákkoromban minden erőmmel az irodalomra vetettem magam­. Bölcse­l­­ettanhal­lga­tónak ir­atkoztam be, de később jogász lettem. Néhány pillana­tig tb. szolgabíró, sőt lesorozási alelnök voltam. Aztán jött a világháború, a front és huszonhárom éves koromban vá­ratlanul megöregedtem. Első regényem a Halálos tavasz volt. A rákövetkező évben egy rúd szalámival Párizsba utaztam — először! Azóta sokat jártam külföldön, többször Amerikában is. Hollywoodban egyszer azt álmodtam, hogy engem vá­lasztottak az Egyesült Államok elnökévé Viszont valóban elnöke vagyok a Magyar Tacskótenyésztők Országos Egyesületé­nek. Sokat dolgozom, többet, amennyit bírok. Egyetlen vágyam van még az élet­ben: szeretnék író lenni, de nem jutott­ hozzá önmagamtól. Utolsó irodalmi mun­kám egy háromkötetes nagy regény. A címe: Európa császára. Ezt hatvanéves koromban írtam. Meghaltam 19 .. .-ben vidéken, egy horgászbottal a kezeimben.

Next