Színházi Élet, 1935. október 20–26. (25. évfolyam, 43. szám)
1935-10-20 / 43. szám
És jött a Sasfiók. Addig elképzelhetetlennek tartották, hogy ezt a szerepet férfi játssza. Úgy voltak vele, mint a vidéki színházaik a János vitézzel. Kirobbanó sikerem volt. Nemcsak már nyertem, hanem a közönség önbizalmizalmát is. Azóta évről-évre rengeteg új szerepet játszom. De az én életemben mégis az a felejthetetlen hétfő délután játssza a legfőbb szerepet... Ahol egy életen át tanulni kell árta: tyaszary !Piri Mikor megszülettem, kövér voltam és gyönyörű, amint ezt édesapám mellékelt festménye bizonyítja. Mire megnőttem, sovány lettem és csúnya. Négy gimnáziumot végeztem volna, ha engedik. De a tanárnők nem engedték és — a negyedikben — megbuktattak. Lehet, hogy igazuk volt, mert utáltam tanulni, ezért nem is pótvizsgáztam, hanem elmentem színésznőnek. Rövidesen rájöttem azonban, hogy óriási baklövést követtem el, olyan pályát választottam, ahol egy életen át tanulni kell és mindennap ki vagyok téve annak, hogy megbukjam. És itt még pótvizsgázni sem lehet. Ha mindezeket előbb tudom, inkább megmaradtam volna első pályám mellett, amit kiskoromban választottam. Ha ugyanis azt kérdezték: mi leszel, ha majd megnősz? — mindig azt feleltem: vendég. Mert a vendéggel mindenki kedves, nem szólnak rá, akármennyit eszik a legfinomabb süteményekből, hanem még uszítják, hogy egyék, egyék. A Szidi nénihez iratkoztam be és mert kicsi voltam és csúnya, tragikának készültem. Egész éven át drámai szende szerepeket tanultam. Vizsgadarabként kiosztották rám a »Nagymama« Mártáját. Ugyanekkor az operett szakosok a Lilit próbálták. Én egy hangot nem tudtam énekelni, tehát mindig ott lógtam köztük. Volt egy növendéktársam, aki közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz. Neki kellett volna a mamát játszania. Ezt célzásnak vette a korára és rögtön kiiratkozott. Szirmay Imre, a rendező-tanár, hogy meg ne akadjon a próba, felszólította a növendékeket, hogy menjen fel valaki anyának. Senki nem jelentkezett. Erre heccből, hogy a többiek röhögjenek, felálltam és félhangosan megkérdeztem: talán én. Nagy röhögés, de pechemre Szirmay meghallotta.»Te ugyan nem játszhatod, te taknyos, — mondta — de, hogy meg ne akadjon a próba, menj fel.«. Azt hittem, hogy Szirmay nem figyel túlságosan, valami könyvben lapozgatott és nekem csak ez kellett. Megjátszottam egy mamát, egy pikírt dögöt, úgy, hogy az egész osztály gurult a nevetéstől. Dermedten vettem észre, hogy a nevetők között Szirmay viszi a vezérszólamot. Felállt és ezt mondta: »Fiam, te játszod a szerepet«. Berohant Szidi nénihez, hogy ilyen komikai vénát ebben a korban még nem látott. Szidi néni elvette a Mártát és Szerafin mamát osztotta rám. Szörnyű dühös voltam. Hogy megbosszuljam magam és ne engedjenek ki a színpadra, vagy, hogyha kiengednek, botrány leszen, anyamajomnak maszkíroztam magamat. Arra számítottam, hogy Szidi néni meglát és rögtön hazazavar. De itt ,spechem volt, kisült, hogy tökéletes a maszk. Amikor megjelentem a színpadon, sikítoztak, tapsoltak, mindenki gurult a röhögéstől, csak egy ember ájult el, akit kivonszoltak a nézőtérről: az édesanyám. Az elképzelt botrány helyett siker lett, tehát bosszúm nem sikerült. Akkor elhatároztam, hogy soha semmit meg nem bosszulok, mert erre csak én fizetek rá. A vizsgasiker óta csak öregeket játszottam. Vénkisasszonyokat, öregasszonyokat, mamákat. Mamákat, akik szigorúan nevelik csemetéiket, pedánsak, elverik és sarokba állítják a lurkót. De valahol nem stimmel a dolog. Mert otthon, a kislányom előtt semmi respektusom nincs, ő nevel engem, sőt nekem kell a sarokba állnom, ha későn jövök haza... 19R ürta : Zilahy Lajos Nagyszalontán születtem 1891-ben, közel ahhoz a bogárhátú házhoz, amelyben Arany János született. Azóta se volt ennél nagyobb irodalmi sikerem. Festő akartam lenni, a bukaresti királyi palota egyik freskóján én festettem Szent Pál köntösének redőit, mert Smigelszki, a nagy román festő, aki Erdélyben rajztanárom volt, maga mellé vett tanítványnak. Korán rájöttem, hogy nincs tehetségem a festészethez, amire különben mesterem még korábban rájött. Máramarosszigeten érettségiztem az ősi református lyceumban. Mint legátus, sokszor prédikáltam falusi templomokban. Többízben mint műkedvelő színész léptem föl és úgy élek saját emlékezetemben, hogy jó színész voltam. De már diákkoromban minden erőmmel az irodalomra vetettem magam. Bölcselettanhallgatónak iratkoztam be, de később jogász lettem. Néhány pillanatig tb. szolgabíró, sőt lesorozási alelnök voltam. Aztán jött a világháború, a front és huszonhárom éves koromban váratlanul megöregedtem. Első regényem a Halálos tavasz volt. A rákövetkező évben egy rúd szalámival Párizsba utaztam — először! Azóta sokat jártam külföldön, többször Amerikában is. Hollywoodban egyszer azt álmodtam, hogy engem választottak az Egyesült Államok elnökévé Viszont valóban elnöke vagyok a Magyar Tacskótenyésztők Országos Egyesületének. Sokat dolgozom, többet, amennyit bírok. Egyetlen vágyam van még az életben: szeretnék író lenni, de nem jutott hozzá önmagamtól. Utolsó irodalmi munkám egy háromkötetes nagy regény. A címe: Európa császára. Ezt hatvanéves koromban írtam. Meghaltam 19 .. .-ben vidéken, egy horgászbottal a kezeimben.