Színházi Élet, 1936. február 23–29. (26. évfolyam, 9. szám)

1936-02-23 / 9. szám

ves. Pont hatkor egy mámor vár rád. Haza­jövök. (El.) PÁL : És most lássuk, mit tehetünk a házi­asszony felvidítására ! ILONA : Mondja, édes rokon, akar tartósan­­ egy életre felvidítani? PÁL : Leghőbb vágyam. ILONA : Látja ott azt a szép fehérre festett ajtót? Menjen ki rajta és soha többé ne jöjjön vissza. PÁL : De miért? Mit csináltam? ILONA : Mert nem a természet véletlen já­téka, hogy Northék a maga ebédje után nálunk lemondanak. PÁL : Mit tegyek? North megkérdezte, ki tulajdonképpen a "Gabi felesége . . . Ha én nem mondom meg, megmondja más . . . ILONA : Legalább megmagyarázta nekik, hogy régi gentry-családból származom, hogy a nagyapám még földbirtokos volt, hogy csak vé­letlenül hozta így a sors ... így mondta el? PÁL : Mért mondjam el száz szóban, amit egyben is el lehet mondani. ILONA : Kedves Pál, az ajtó még ott áll a helyén. Kérem, sietve használja fel . . . PÁL : Nem dobhat ki. Én vagyok a büsz­kesége, az egyetlen családtag, aki Olga néni tilalma ellen ide járok. . ILONA: De miért? Emlékeztet arra a bi­zonyos angolra, aki városról-városra utazik az oroszlánszeliditő után és lesi­ várja, hogy a va­dak mikor tépik széjjel . . . így lesi maga is a vesztemet. PÁL (komolyan) : Tévedsz. Nem bosszúból és nem kárörömből jövök, hanem m­ert érde­kel a sorsod . . . Mert, ha nem is hiszed el, ba­rátod vagyok — mindennek dacára. ILONA : Minek dacára? PÁL : Hogy asszony úgy még nem bánt ve­lem, mint te . . . egyik percről a másikra adtad ki az utamat . . . ILONA : Ha igazán kellettem volna neked, örökre megtöri haltál volna. PÁL : Di' milyen áron . . . Vagy-vagy elé állítottál. Vegyelek feleségül, vagy hozzámégy Gabihoz ... A férfi mindegy volt — te a névbe voltál szerelmes. ILONA : És az szégyen? Igenis, én úgy hor­dom ezt a nevet, mint valami legnagyobb ki­tüntetést, legértékesebb ékszert. Hallottál ar­ról, hogy vannak asszonyok, akiknek ha meg­sárgult igazgyöngy-láncot akasztanak a nya­kukba — akkor a" gyöngy újra feléled, vissza­nyeri a régi színét, ragyogását ... Én ezt a ne­vét — ami a te neved is . . . (hirtelen haraggal.) De mit érted te? ! Te csak azt értetted, hogy nem voltam elég jó neked feleségnek . . . PÁL : Én csak azt értettem, hogy szerette­lek. Nem akartam veled abban a pokolban élni, mint most Gabi. ILONA : Veled az más lett volna. Te nem vagy olyan szegény, tehetetlen kis bivaly­borjúcska, mint Gabi. Te keresztül erőszakol­tál volna. Te nem tűrted volna tétlenül, hogy hölgyismerőseid ne köszönjenek a feleségednek. PÁL : Szegény Ilonám, ebbe nyugodj bele. Azelőtt azért nem köszöntek neked, mert nem vettek el — most azért nem köszönnek, mert el­vettek . . . ILONA : Miért? Mi jogon? Kérdezlek, men­­nyivel jobbak azok, mint én. Ha nem tudok el­aludni, juhok helyett a kuzinjaid szeretőit számo­lom. Tudod, mennyivel több volt nekik, mint nekem? PÁL : Hagyjuk a matematikai kérdéseket. Számtanból mindig megbuktam. ILONA : Arra felelj, mivel jobbak azok a parázna ludak, mint én? PÁL : Nem jobbak, csak mások. Mint ahogy a hal is állat, a baromfi is, de a hal megfullad a szárazon. ILONA : A te ludaid viszont a vízen is vígan úszkálnak. Hol az igazság ezen a rohadt vilá­gon? PÁL : Ha a világon igazság lenne, már rég kihalt volna az emberiség. Ne légy ostoba. Ilona . . . Nézd, annyi szép dolog van a föl­dön . . . Könyvek, zene, utazások, vagy ha úgy tetszik, ruhák, ékszerek, szerelmes férfiak . . . Mindezek a tied voltak és újra lehetnének . . . De nem. Neked nem kellenek. Neked mániá­kusan csak az kell, hogy grófnénak nevezzenek, te betegesen epedsz azért, hogy egy pár liba, akiket szívből utálsz, fogadja a köszönésedet. Én ezt sose fogom megérteni. ILONA : Nem­ is értheted. Mondd ... a te apád nem volt véletlenül sikkasztó? PÁL : Isten őrizz. Hogy jut ilyesmi eszedbe? ILONA : Mert az enyém az volt. Még az se szépített a dolgon, hogy a lapok úri sikkasztó­nak nevezték. Kis városban éltünk, első embe­rek voltunk, huszonnégy óra alatt lettünk pá­riákká. Amint látod, gyakorlatom van a ki­tagadottságban . . . PÁL: Szegény Ilonám, sose beszéltél erről... ILONA : Hát ha hencegni akartam, inkább más témát választottam. Azt se kérdemi tőled, hogy a te mamádat izgatta-e, hogy a doktorné és a jegyzőné fogadják-e a köszönését. Az én mamám­ abba halt bele, hogy az ismerősei el­fordultak tőle az utcán. Igen , bevallom, én azóta pedáns lettem a köszönésre . . . Mert én kedves Pál, az én nyomorult, agyonsírt, agyon­szégyelt gyerekkorom óta csak egy célnak élek : Vissza a társadalomba . . . Igen, én nem taga­dom, mániákusa lettem a gondolatnak. Én nem akarok tovább bujkálni az élet árnyékos ol­dalán — hanem a napos oldalon akarok sütké­rezni a rendes emberek között. PÁL : Annyian vannak már ott a rendes em­berek, hogy az új jövevényt lelökdösik a jár­dáról. ILONA : Mulatságos, hogy pont éppen a mai napon mondod ezt. PÁL : Mért más ma, mint máskor? ILONA : Azt nem fogom a te nemesvágású sasorrodra kötni. JÁNOS (belép) : Méltóságos grófné kérem, az az úgynevezett kisasszony van itt. ILONA: Igen. Persze... Kifelejtettem... Hát ha itt van, akkor kéretem . . . JÁNOS : Igenis. (El.) PÁL : Miféle kisasszony? ILONA : Csak Gizi. PÁL : No látod, ez tisztességes dolog, hogy nem szakítottál a régi barátaiddal. GIZI (belép. Nagyon világosan és őszintén az ami — azaz nem egészen fiatal, molett, jókedvű,­­élvilági hölgy) : Jóestét. Az APENTA világmárkás keserű­viz«t 2 Uteres, befont családi palackban, Budapesten már egy pa­lack megrendelése esetén is házhoz szállítjuk egy pengőért. Palackb­etét, palackcsere. Minden pa­lackkal megrendelőlapot küldünk, amelyen az után­rendelés olcsón csik közöHretö. Kényelem, friss töltés és ron­gy megtakarítás APENTA SERVICE XI., Őrmez­ei-út 33.­­folefóri: 68—6—00. 123

Next