Színházi Élet, 1936. március 22–28. (26. évfolyam, 13. szám)
1936-03-22 / 13. szám
tai is, hogy úgy beszéljek, ahogy te beszélsz. Az ember egy életre köti le magát és ebben az életben a hétköznapok éppen úgy benne vannak, mint a vasárnap. Talán a milliárdosok és a királyok valóban úgy élnek, ahogy te képzeled, csak kisuvickolva látják egymást. Mi azonban lent élünk a földön, sőt a földből élünk, nekünk nincs országunk, ha mi elveszünk egy asszonyt, az legyen tetőtől talpig a miénk. Viki nem felelt., Ült az ágyban és a paplan mintáját bámulta. — Mit csináljunk ma este? Menjünk el valahová, vagy maradjunk itthon ? Színházból már elkéstek, tehát moziba mentek. Viki szorgalmasan fordította Szegedinek, amit, a férfi nem értett. Általában olyan szolgálatkész és engedelmes volt, mint egy jólnevelt iskoláslány. Ma este a pezsgőt is megitták, Viki nagyokat nevetett, mindent megtett, hogy jókedvű és kellemes legyen. Egy óra elmúlt,amikor a férfit átment a saját szobájába és behúzta maga mögött az ajtót. Viki nagyot, ásított és megkönnyebbülten nyújtózott ki a széles ágyban. Oldalt fordult, a karját a feje alá fektette és két perc múlva már aludt. A következő napok céltalan csavargással teltek el. Múzeumokba jártak és a Práterba és misét hallgattak a Szent István templomban, mint a lelkiismeretes turisták, akik a város minden látnivalóját ki akarják kóstolni. Moziban is voltak néhányszor, de a férfit elfárasztotta, hogy nem ért mindent és nagyon kell figyelnie. Viki ebéd után mindig ledőlt egykét órára,besötétítette a szobát és csendesen, egyedül feküdt az ágyon. Ezt a szokását csak itt, Bécsben vette fel, idáig sohse aludt délután. Talán nem is az alvást kereste, inkább csak a magányosságot. Ötödik napja voltak Bécsben, amikor végre bevallották egymásnak, hogy otthon jobban éreznék magukat. Szegedi boldog volt és fellélekzett, eddig nem mondta, de egyre nyugtalanabbá és idegesebbé tette a céltalan kóborlás, séták, múzeumok, vendéglői koszt és hotelszoba. Azok közé az emberek közé tartozott, akik rabjai a szokásaiknak, akiknek a gyomra tiltakozik, ha más kosztot kell enniök, mint amit mindig esznek, akiknél hátfájást okoz egy új ágy és álmatlanságot, egy új zaj az ablak alatt. Az ismerős arcok hiányzottak körülötte, reggel nem kapta meg a kupica törkölypálinkáját, a spriccerben nem érezte az otthoni bor finom kis illatát, még a poharakból se tudott jóízűt inni, a szája hozzászokott az otthoni poharak formájához és furcsa, rossz érzést keltett benne a másfajta üveg. Keddig akartak maradni, de már vasárnap hazautaztak. Ezen a vasárnapon Szegedinek még két megpróbáltatást kellett kiállnia. Az egyik, hogy a számla többet tett ki az öt napra, mint egy konvenciós cseléd egész évi búzajárandósága, a másik pedig, hogy Viki természetesen megint visszacsempészte a határon a pénzt, amit egyszer már kihozott. Ez a két körülmény zorddá és szótlanná tette a férfit. Viki nem bánta, hogy hallgat. Neki sem volt beszélnivalója, a sok elintézetlen gondolat úgy zúgott az ő fejében is, mint a felzavart méhek a kaptárban. — Határozd el, hogy hol akarsz lakni. Illetőleg, hogy hol lakjunk. Nálam vagy nálad? — kérdezte Szegedi, mielőtt megérkeztek volna Barátiba. Vikit nem érte váratlanul a kérdés. Már napok óta foglalkozott vele. Sőt döntött is. Amellett döntött, hogy a Szegedi-kastélyban fognak lakni. A mérgespusztai sárga ház négy kis szobája túl szoros volt ahhoz, túl világos, túl puha, hogy bizonyos távolság megmaradjon két ember között. Ili