Színházi Élet, 1936. június 21–27. (26. évfolyam, 26. szám)

1936-06-21 / 26. szám

■A Xvfentya. A ház mögött tágas kert terült, a kert mellett rét húzódott, s arrébb völgybe sülyedt. A völgyet úgy hívták, hogy Gonoszak völgye. A nevét onnét kapta, hogy egyszer egy ájtatos öregasszony kísértetet látott benne. Délelőtt volt, szép meleg. Az új menyecske a kertben gyom­­lálgatott a méhes körül. Kicsit szomorkás volt.­­Párhóna­pos házassága alatt ma zördült össze először valami semmiségen az urával. Ő is durcás volt, meg az ember is. Mind a kettő tartotta magát. Kellett is. A legelső összeveszésnél derül ki, ki lesz az úr a háznál. A papucs-e, vagy az ember. Aki en­ged, az a vesztes. Hát vigyázni kellett! Mivel pedig az ember igen sze­rette asszonyát, s nem állt jót ma­gáért, hogy a haragot sokáig bírja, ez pedig a tekintély kárára menne, hogy baj ne legyen, inkább befo­gott. Gondolta magában, hazahoz­za a szőlőből a venyigét. Addigra tán a menyecske is megenyhül. Úgy is tett. Miután jó hangos szóval, hogy a menyecske is hallja, kiadta a pa­rancsot, hogyha a jegyző úr, meg a kisbíró jönni találnának a bor­ért, hát mondják meg nekik, hogy várjanak kicsit, mindjárt itthon lesz, meg ha a méhek rajzanának, hát fogják be őket, mert különben elrepülnek, — elindult a Dunapar­­ton.Az öregasszony, a menyecske édesanyja, hóna alá vágta a zsá­kot, bezárta a konyhaajtót, a­ kul­csot zsebre tette, aztán felszólt a leányához, hogy lemegy a völgybe, hoz egy kis gazt a malacoknak. A menyecske megkérdezte: — Az ajtót bezárta? Az öregasszony bólintott: — Be. — Akkor jól van. Az öregasszony elindult, a me­nyecske tovább gyomlált . . . A méhek dongtak, a szellő su­hant, s meglibbentette a fiatal as­­­szony piros szoknyáját. A mezei virágok illata becsapott a kertbe. A menyecske megállt, rá támasz­ MOV­ELLA. /IRTA­­!*4ryAndor­ kodott a kapanyélre és gondolko­zott. Urára gondolt, aki elment anél­­kül, hogy kibékült volna vele. A méhek sűrűén röpködtek. A menyecske mérges volt: — A méhekre gondolt, énrám nem! Na megállj! S hogy mérgén enyhítsen, gyor­san kapálni kezdett . . . Ezalatt a méhek kiverődtek a kas elé, azután a királyné után rajba gömbölyödtek a földön, a méhes előtt. Rettentően zümmögtek A menyecske felemelte gondter­hes fejét: — Mi lehet az? S amint tekintete ráesett a cso­móba gömbölyödött állatkákra, megijedt: — Rajzanak! — suttogta ijedten. Apja házánál nem voltak méhek, nem értett hozzá. Csak annyit tu­dott, amennyit az ura mondott, ha rajzanak, be kell fogni, különben elszállnak. Jól van ám, de hogyan fogja be őket. Mivel? Eleinte az volt a szándéka, hogy elszalad édesanyjáért, hogy jöjjön hamar, rajzanak a méhek. De ak­kor meg arra gondolt, hátha addig­ra elszállnak, ő lesz az oka s még jobban megharagszik rá az ura..­­ Egyre jobban összezavarodott. — Most mit csináljon? Ide-oda szaladgált. Csak találna valamit, amivel leboríthatná őket. Nem talált semmiféle alkalmas tárgyat. A méhek megmozdultak. A menyecske még jobban meg­ijedt. Ha nem tesz valamit, menten el­repülnek ! Szorongatott helyzetében hirtelen gondolata támadt. Egyetlen rajta­­lévő szoknyáját levetette, felül ös­­­szekötötte, s gyorsan ráborította a forgó tömegre. Na, hála Isten! Fellélekzett. Nyugalma azonban csak pillana­tig tartott, a következő pillanatban irtózatos látvány tárult szemei elé. A szoknya megmozdult. A méhek ugyanis forogtak benne, felső, be­kötött végén összegyülekeztek, mi­re a szoknya a levegőbe emelkedett,

Next