Színházi Élet, 1936. július 12–18. (26. évfolyam, 29. szám)
1936-07-12 / 29. szám
elfogyott, amikor tudomást szerezhettem róla. Ugyanis könyvalakban már nem »Arthur« a címe, hanem »A duna-parti né«. Szólni, itt már nem egyszerű névmagyarosításról van szó; a regény hőse nem nevet, hanem nemet cserélt. Már most az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért történt mindezt Hiszen ismeretes tíz a misztikus viszony, ami az írót műve elméhez fűzi. Lehet, hogy a eignet a véletlen adta, de azért az író nem kevesebb hűséggel ragaszkodik hozzá. Mint ahogy ragaszkodik az ember a kóbor kutyához, amelyet véletlenül szedett fel az utcán. Nem valószínű, hogy az író időközben megunta a régi címet, mint egy nyakkendőt, amit inkáig viselt már. Az is ki van zárva, hogy valami üzleti furfang lehetne a cin/cserében. Hisz tudvalevő, hogy a regény kelendőségét csak fokozza, ha előbb folytatásokban jelenik meg. Tehát ha új cím mögé rejtőzik a regény, kikerüli azokat az olvasóit, akik a folytatásokban kaptak gusztust rá. Végre is maga az író oldotta meg a rejtélyt. Ezzel a címváltoztatással a kötetben megjelent regényt kifejezetten meg akarta különböztetni attól, amelyet már újság-folytatásokból ismert az olvasó. A napilapnak megvannak a maga kényes nézőpontjai; ezeket a nézőpontokat épp Zsolt Bélának kell a legaggodalmasabban respektálnia, aki oly kegyetlenül tud belevilágítani az élet legrejtettebb titkaiba. A kötet számára mélyrehatóan át kellett írnia a regényt; be kellett hatolnia azokba a mélységekbe, amelyeket a szerkesztői gondosság szemérmes lepellel takart el. Egyszóval, a folytatásokban Arthur grasszált, viszont a kötetben — a dunaparti nő. * EZ AMEHIKAI Kötésében, papírjában, nyomásában gyönyörű könyv; a bibliofil már első látásra is szeretettel simogatja meg, mint ha már a lovát. A címe U sokatmondó: »A legközelebbi száz év«. Irta: C. C. Furnas, a Yaleegyetemen a szerves kémia tanára. Tehát utópisztikus írás, amelynek becsét az adja meg, hogy a képzelet mindig a természettudomány szilárd talajából landol a jövő felé. Van egy fejezete, amely oly riasztóan izgalmas, mint Wells legvakmerőbb fantazmagóriája. Arról szól, hogy az emberiség legveszedelmesebb ellensége az apró rovarok világa. Az ember az őserdőkből kiirtotta a vérengző fenevadakat, hadserege elindul, de a rovarok billiónyi hogy bosszút álljon és elpusztítsa a civilizációt... Az olvasó bnrzadva olvassa e rémképeket és megrökönyödése csak akkor enyhül egy, a kissé, amikor a fejezet végén a tudós szerző közli azoknak a cégeknek a címét amelyeknél a leghatásosabb és legolcsóbb rovarirtószereik kaphatók. A RONINOK KINCSE. Sem járok színházba, de azért néha-néha olyan pazar színházi estével lepem meg magam, hogy különbet a Napkirály se kaphatott versaillesi otthonában. Például tegnap este lefekvés után kezembe vettem a Színházi Életet és fényes díszletekkel, pazar szereposztásban eljátszottam magamnak Kállay Miklós A roninok kincsei című drámáját. Magam voltam az előadó-személyzet és a közönség, tehát az előadással mindenesetre meg voltam elégedve. . A darab pedig egész egyszerűen meghökkentett. Komolyan megszerkesztett történet a költői játék életfölötti síkjára emelve és hangjában mindvégig egységes, erőteljes, egy pillanatra se hápogó, — olyan, mint egy férfias Népiesen kiáltás. szólva: a fene hitte volna, hogy ez a Kállay Miklós ilyen jó költő. Azt tudtam róla, hogy nagyműveltségű, csiszolt ízlésű, nemes moralitású kritikus, azonkívül szeretetreméltó, halk, finom modorú gentleman, de sohse hittem Volna, hogy mindez csak kivasz álruha, amely egy költő izzó mondanivalóit rejtegeti. És hogy jutott éppen ő éppen a japánokhoz? Hacsak nem ... a modern vérségi misztériumnak van igaza. Kállay Miklós igazi turáni típus. Ferde vágású szemével, szögletes arcával, szálas, fekete hajával bátran beillenék, ha nem is Japánba, de legalbbis Mandzsukuóba. Isten tudja, micsoda évezredes emlékek ragyogtak ki egyszerre ebben a pompás színpadi játékban! KÁLLAY MIKLÓS (Vajda M. Pál felv.) A szerző valószínűleg úgy gondolja, hogy ez a kis reklámjövedelem nem árt a tudományinak. És a tudósnak sem. Cx^- 69