Színházi Élet, 1937. május 16–22. (27. évfolyam, 21. szám)

1937-05-16 / 21. szám

: Jó oitáron Egy sarokban ülök és nézem az estély forgatagát. Egyszerre hovám telepediik egy fiatal pár. A nő arcán a szerelmes, de éppen valami szerelmi gyötrött nők kissé komikus bosszúságtól nyugtalan­sága, a férj szája körül a magabiztos férfi fölényes mosolya. — Szerkesztő úr, — fordul hozzám a hölgy — véleményét szeretném tudni egy dologra vonatkozólag. A dolog egy kér­dés. És pedig a következő: Összeegyez­tethető-e az igazi szerelemmel, ha a férfi humorosan kezeli azt a nőt, akit szereti Láttam, hogy benne vagyok egy I kis házassági csete-patéban. Mindenesetre rögtön kibé­kítő hangot ütöttem meg: — Az igazi szerelemmel minden össze­egyeztethető, még a házasság is. — Ezzel nálun­ már össze is van egyeztetve — jegyez­te meg a­ férfi — mi már férj és feleség v­­­gyünk. — Ezt már tudom. Van szerencsém a nagyságos asszonyt ismerni. Különben is, ahogy idejöttek, ahogy itt a társa­ságban előttem jártak-kelteik, aztán meg­látszott, hogy házasfelek. A nő nem hagyta, hogy valami kedé­lyes, békés természetű csevegés induljon meg. — Kérem, szerkesztő úr, ön nem felelt­­á kérdésemre — türelmetlenkedett. — Amit mondott, az csak olyan általános­ság volt, s itt most arról van szó, hogy a­ férjem egy idő óta nagyon gúnyosan, fölényesen, humorizálva kezel engem. Nemrég egy karikatúrát is rajzolt ró­lam. — Ez érdekes! S jó karik­atúra? — Akár jó, akár nem, ez mellékes. Egyáltalában miért rajzol egy ügyvéd karikatúrákat, s ha rajzol, miért a fele­ségérőlt — Miért ne rajzoljon karikatúrákat, ha ügyvéd is? — feleltem kérdező for­­­­mában. Nincs unalmasabb, mint az, ha valaki a­ magánéletben is mindig arról beszél, ami a kenyér keresete, s úgy be­szél, ahogy a foglalkozása közben be­szélni szokott. Ha az ügyvéd csűrve­csavarva vi­ta­tkozik, az orvos fontos­kodó, s diagnózisféle megállapítá­­­sokat tesz, a zeneszerzé­­­s idegen melódiákat mutat­­ be sajátjaként és az újság­író álhíre­ket Ikblportál. S aztután egy kariballura nem is szükségszerűleg gú­nyos. Lehet ez egyszerűen csak jellegzetes, lehet meg­rajzolt kritikája annak az arcnak, am­elyet ábrázol. A nő rávetette magát a kritika szóra, akit szeret, soha, se szóval, se rajzzal. — Kérem, ez egy kicsit túlságosan idealista felfogás, — vetetitem közbe esd -Utólag. Most a nő egyenesen rámvetette ma­gát. — A szerkesztő úr egyszer a követ­kező aforizmát írta: A szerelem először idealizál, aztán kritizál, végül agonizál. Az uramnál a sz­idalizálás korának már vége. Most már ikritizál. Mi lehet ennek a folytatása? Agónia, csakis ahogy ön nagyon helyesen írta. agónia: A férj hangosan felnevetett. Nem volt egészen világos, hogy a feleségén ne­vet-e, aki a velem v­asló vitatkozáson ke­resztül olyan buzgón hadakozott ő el­lene, vagy rajtam, aki egy olyan bölcs­nek tűnhettem fel előtte, akit saját böl­csességével szégyenlítenek meg. Érezt­an,­­hogy most már nekem is abba kell hagy­nom a könnyed, egyhelyben topogó tré­fálkozást. — Ez iái mondás — feleltem — csak egy szatirikus megjegyzés, de nem a sze­relmek összességére vonatkozó természeti törvény. Lehet egy szerelem lefolyása más is. Abban az esetben például, ami­kor a kritizálással szemben felveszi a harcot az, am­it kritizálnak. — S hogyan kell ezt tenni? — kérdezte a nő. — Úgy, ahogy minden kritika ellen küzdeni kell. Azt, ami benne igazságos, megfogadni, s azzal, ami igazságtalan, nem törődni. A nő legyintett a kezével. — De amikor egyetlen kifogása sem igazságos. — Akkor is el kell ismerni, hogy né­hányban ig­asza van. Képzelje el, milyen olcsó dolog, egy férjnek igazat adni. Ő ad magának toaletteket, ékszereket, autót és maga igazat ad neki. A férj nevetett. A nő csüggedten vá­laszolt: — Ezt is megpróbáltam már, de ő to­vább humorizált. — Hát ez baj? Hiszen ez egyenesen siker. Maga­ a­ viselkedésével elhárította az agóniát. Látja, én rögtön értékesítem azt­, amit most megtudtam. Új formát adolk az aforizmának. Az új form­­a­ a következő: A szerelem először idealizál, aztán kritizál, végül humorizál. Az előbbi fogalmazás, azzal az agonizálás­sal, mi tagadás, kissé pesszimmista kicsen­gésű. Ez ellenben derűsebb végű. Ez a happy end az aforizmában. Igazi, modern * happy end, amely persze nem a tö­kéle­tes boldogság, hiszen rejt magában egy kis kiábrándultságot is, nem tiszta cu­kor, hanem egy fel­s savanyúságot is tartalmaz. Mindenesetre azonban jobb, mint az agónia.­ ­ — Ez az, kritika! Egy szerelmes ne kritizálja azt.,

Next