Színházi Élet, 1937. augusztus 27–szeptember 4. (27. évfolyam, 36. szám)
1937-08-27 / 36. szám
Flambeau a, nevem! Az!... Flambeau János, Feter, Szerafén, Vagyis Flambard! Mert izzok, mint a szén!« És ez a szén úgy izzott, hogy majd szétvetette a kazánt! Sistergett, mennydörgött, tüzet okádott! A széles orr kitágult, a kemény száj szétcsapódott, a remek oroszlánfej elbődült és megremegett körülötte a levegő! Ellenállhatatlan, magávalragadó ősindulat az egész ember! Ahogy a Sasfiók elé térdelt, nem az alázat, hanem a mélységes tisztelet, hódolat, humanizmus és fönséges hazaszeretet apotheozisa volt ez a Flambeau. És csak úgy, az emlékezetemből szedem elő — kapásból — a többit: Kampós uraim!! Te gyönyörű, csókolnivaló magyarom! Ahogy ott állt az új földesúr előtt , szerényen és mégis tele önbizalommal, a forró szívével fölkínálva az ellenfélnek a segítséget... . . A Peer Gynt: Do vite vene — keset állat-alattvalója farkán élesítve— morgása, mint a kitörni készülő tűzokádó hegyé... És amiután az a mélységes humor! Molnár Ferencnek »Előjáték Lear királyhoz« című darabjában, ahogy teljes tűzoltó-adjusztirungban, tempósan előrejött a rivaldához s ahogy az egész komédiás népség iránti undorát ott magából kiöblögette: — nem, soha nem fogom elfelejteni. Fölséges színész volt! S ha lekerült a színpadról, furcsa habitusában, bottal a kezében, szájában rövid pipájával, apró, siető lépteikkel, szélesen ment I haza, vagy valamelyik kiskocsmába. Nem szerette az előkelő társaságot. Sőt. És mégis, valamelyes gőg is volt benne. Az öltöztető szaiból, ha szüksége volt rá, nem a nevén hívta, — nem azt kiáltotta: Kovács, vagy Pokor, vagy Fekete — hanem csakúgy az öltözője számát: »Negyvennyolcas!« Mert az volt az ő öltözője, a 48. Oroszlánfej, hatalmas hanagi és csudálatosan szenzitív lélek. Egy fia elesett a harctéren. Mikor híre jött, bizony, magamban megsirattam a derék fiút, de még jobban az öreget, akinek ez a fia legnagyobb örölme és reménysége volt. Másnap, a próbán, amikor először találkoztam szörnyű hír vétele után vele, — nem tudtam, mit mondani — s nem is szóltam semmit. Mit is mondhatnék? Azt az egy-két szót — ilyen sablonos borzalmas tragédia után? Egyeíbet pedig, mint sablont, mit tudnék mondani? És újszavakat, amelyekk az én mélységes együttérzésemet kifejeznék, nem tudtam volna úgyse találni. — Szervusz, János — mondtam és talán, ha egy másodperccel tovább tartottam fogva a kezét... Még aznap délután levelet kaptam tőle. Hosszú, hosszú, négyoldalas levelet. Köszönte a némaságomat, köszönte azt a másodpercet, amellyel tovább fogtam a kezét, — köszönte azt, amit én kimondani nem tudtam, köszönte azokat a szavakat, amelyeket én nem tudtam megtalálni, köszönte azt, amit sem ő, sem senki más nem látott, hogy én is sírtam, az ő halottját. megsirattam nagyon Nem kritizálom a földi igazságszolgáltatást, helyes-e, vagy helytelen. Csak Isten tudja, miért nem juttat jobb sorsot a mi gyarló szemünkben jobbra érdemesnek. Csak azt tudom, hogy nagy művész volt s a régi Nemzeti Színház nagyjainak gárdájához tartozott, bár nem volt olyan szerencsés, hogy valaha velük játszhatott volna. De játszott, Isten kegyelméből és remekül. S ha játszott, forró volt körülötte a levegő, mert »izzott, mint a szén!« Körmendy János (Fotó Vajdai M. Pál)