Színházi Élet, 1937. november 7–13. (27. évfolyam, 46. szám)
1937-11-07 / 46. szám
Hogy nem maradhat egyetlen pengője se annak, aki ennyit keres. Murátit divat könnyelműséggel vádolni, pedig mennyire nem az és milyen egyszerű a magyarázata az ő gondjainak. Még a vonalazott füzet adatai se kellenek hozzá. Egyik napról a másikra került a legelsők közé. Hirtelen kellett összeszednie mindazt, amit a közönség elvár egy olyan rangú színésznőtől, aki ő. Bútort kellettt vennie, hogy lakása legyen, a ruhatárát meg kellett alapoznia, nem önmagáért, megint csak a presztízsért. Részletekre vásárol, kifizeti az egyiket, már ott van a másik. Nyáron négy hónapig nem játszik, nincs gázsi. Ott a film — ezt felelik az okosak. De ő a filmkeresetét utazásra, tanulásra költi. És én bocsánatot kérek, hogy könnyelműnek tartottam. Ő maga mondja: — Most jóideig nem vettem volna semmit, bundáit pláne nem. A nercet fizetgettem volna, a 7600 pengőt. A nercet, amit most elloptak. Mennyit töprengtem, amíg megvettem. Először csak két, legfeljebb négy darab nercet akartam venni. A többiek azt tanácsolták, vegyek képet, derékig érőt. Megvettem, itt lógott a szekrényben, nem hordtam. Rövidített... kicsit voltam benne. Nincs igaza, de észreveszem, hogy ez a rögeszméje, hogy még mindig nem elég magas és nyúlánk. Közbe akaruik szólni, de tudom, úgyis hiába, hagyom, hogy ő folytassa. — A szűcs azt ajánlotta, a képből legyen kabát. Már ki volt szabva a vászon és én nem mentem be próbálni. Aztán jött a londoni utazás, féltem, ott hideg lesz, bundá kül nem mehetek — megvettem. nél-Sóhajt... csönd... Ha egy rabló sejtené mennyi álmatlan éjszaka, mennyi gond, amíg két percből bunda lesz, talán mégsem tudna ennyire kegyetlen lenni. Murati tovább lapozgatja a beírási könyvet. Rámutat egy-egy tételre. — A sport is drága ... lovaglás 8 pengő. A fedett egyszeri uszoda is pénzbe kerül. Ebben a lakásban nem szerettem itthon lenni, nyáron se sütött be a nap • •. még Feléje hajolok, a könyv minden második sorában ez áll: »Ember 1 pengő. Ember 2 pengő.«r — Hát ezek kik? — kérdem. Marfáki zavarba jön, mint akit lelepleztek. — Ezek a szegényeim, — mondja szemérmesen — sokan vannak, nem koldusok, de én adok nekik, mert látom, nincs cipőjük, éheznek. Persze aztán van olyan is, aki magától is eljön a segítségért, már Ránézek, — kitalálja a gondolataimat. Javíthatatlan idealista. Hevesen tiltakozik, — Nem, látod, ez ki van zárva, hogy egy is, aki ismer, akire csak egyszer is rámosolyogtam erre képes lett volna. Meg vagyok róla győződve, hogy a »rabló« még csak azt se tudta, kihez tör be. Azóta már tudja. A beszélgetésünket percenként zavarja meg a telefon- Muráti minden esetben izgatottan kap a hallgatóhoz. — talán a rabló — súgja reménykedve. Kinevetem. — Tegnap is felhívott, — mondja nagy komolyan — hogy ne legyek annyira oda a vackaimért. De lehet, hogy nem a rabló volt, valaki ugratni akart. Ülünk, minden telefoncsengésre összerezzenünk. Már én is beleélem magam a »rablóvárosba«. Én is elhiszem, hogy az emberek mégse lehetnek ennyire rosszak ... maradt.. . (Fotó :álházy)