Színházi Élet, 1937. november 28–december 4. (27. évfolyam, 49. szám)

1937-11-28 / 49. szám

nöke, akivel most újra összetalálkoz­ta­m Londoniba­n­, »A néma levente« pró­bái alatt. Hívtam, hogy látogasson* Budapestre, mire azt felelte, hogy szí­el­mesen jön, ha éni viszont elmegye­k vele M­onokra. Természetese­n elfogadtam a feltételt, így történt, h­ogy eljött velem Budapestre és november 20-án reggel már útban voltun­k Monok felé. Csúf, ködös novemberi időbeli autón vágtunk neki a Szerencsről kiinduló sáros útnak. Már a vonatom elmesélte, hogy amikor gyerekfővel elkerült innét, egyetlen rokona maradt a faluban, úgy­nevezett »gazdag rokon«, Klein Sármdor mészáros. A kis Sándor gyerek, — már­mint Mr. L. — is sütkérezett néha gaz­dagságának fényében. Ha Klein Sán­dor marhát vágott, Lichtmann Sanyi szaladt végig a falun a hírrel, hogy a mészárszékben friss hús kapható. Ilyen­kor két krajcár volt a javadalmazása. Szerencsen érdeklődtünk, mi van Klein Sándorral. Megtudtuk, hogy a mészár­széket bezárta, — úgy látszik azóta ke­vesebb húst esznek Monokon, — és az öreg Klein kupeckedéssel foglalkozik. Szerencsésebb mészárosoknak vásárolja a­ varginávaló marhát. Jó időben és száraz úton tizenöt perc alatt elérhetnénk autóval Szerencsről M­on­okra, így azonban félórába tart, amíg feltűnik az Amerikába szakadt Mr. Lichtmannin első képszerű emléke, a kiserdő, ahhová testvéreivel és pajtá­saival néha kirándult gombát szedni. — Hogy féltünk ettől az erdőtől! — mondja és meghatottan mosolyog hozzá. Bevergődünk Monokra. Az alelnök nem bírja ki többé a kocsin. A szélső háznál leszáll és gyalog indul el a sáros úton. Nem valami bátorságos feladat, mert a cipő néha bokáig szüpped a sárba. A falusi utcia csöndes, alig egy-két ember lézeng kint. Az első em­beri lény, akivel találkozunk, nyolc-tíz éves gyerek. Az anyja sóért szalajtotta a boltba. Vitézül dagasztja a sarat. Megállítjuk: — Hol lakik az öreg Klein Sándor? — A kupec? — Az. Megmondja és amikor Mr. Lichtmann nagy kerek, fényes pénzdarabot nyom a kezébe, gyanakodva néz ránk. Az­tán boldog rikkantással elnyargal, ta­lán fél, hogy visszavesszük tőle a pénzt. De, úgy látszik, nincs oka félni, mert újabb két gyerek botlik az utunkba és a különös úriember, aki valami értel­metlen nyelven beszél, azoknak is ezüstpénzt osztogat. Most egy kislány kerül elénk, aztán megint egy fiúcska, ők is részesei lesznek a csodának. Rö­videsen elfogy minden ezüst, váltani kellene. Éppen ott állunk Engel Adolf vegyeskereskedése előtt, tipikus falusi bolt. Az alelnököt a cégér láttára me­gint elfogja az emlékezés. — Óh persze, — mondja — itt is ki­segítettem néhanapján, amikor Engel bácsinak le kellett menni valamiért a pincébe. Megkért, hogy vigyázzak, amíg visszajön. Néha két-három szem pro­minen­cukrot kaptam fizetségképpen, sőt amikor Amerikába költöztünk, úgy volt, hogy kapok tőle egy kalapot is. Igen nagy csalódás volt, hogy még­sem kaptam meg, az édesanyám még a hajón is emlegette ... Bemegyünk a boltba, én vagyok a tol- Engel Adolf bácsi, aki annak idején nem vett kalapot Lichtmann Sanyinak (Pálházy foto)

Next