Színházi Élet, 1938. január 23–29. (28. évfolyam, 5. szám)

1938-01-23 / 5. szám

gával. Mind a ketten ugyanazt ke­restük Newyorkban . . . Egy kissé elszakadni a hétköznapi valóság­tól, valami fényt, kalandot. Kép­zelheti, hogy könnyen egymásra találtunk. A csókunk melegebb és őszintébb volt annál, amit a ka­landban­­ kerestünk. A lelkiismere­tünk védelkezett ellene! Nem hall­gattunk rá, így aztán rossz vége lett! — Istenem, milyen kár! Megsebe­sült? — Ha puskagolyóra gondol, amit egy hevesvérű déli szokott ilyen­kor a vetélytársnak juttatni, ak­kor nem! Ennek dacára az ügyből komoly sebet, gyógyíthatatlant és mélyet hoztam magammal. Pi pil­lanatban is nagyon fáj. — Kese­rűen mosolygott. — A vége ennek a mélabús históriának válóper volt. A feleségem mindent megtu­dott. Egyéves gyerekünket az as­­szonynak ítélték, kemény asszony volt. Azóta sem láttam a gyere­ket. Nem tudatta velem, hogy hol élnek. — Milyen erős asszony lehetett! — Ma azt hiszem, igaza volt. És látja, ha arra gondolok, hogy ma­ga ugyanúgy, ahogy én valamikor, Newyorkba készül, az életet a csil­logó oldaláról megismerni, hát legszívesebben megtiltanám .­ A nő egy pillanatig döbbenten nézte a férfit. Aztán dühös gún­­nyal mondta: — Hogy jön ön ahhoz, ilyen ha­tározott módon gyámkodni felet­tem, kedves, s kedves . . . látja már a nevét sem tudom. — Vándor vagyok. — mondta szomorúan. — Egyszerű vándor... De nem­ ez a nevem. Inkább a sor­som ... Az én nevem az ön édes­apjának a nevével azonos!... Fordította: Rejtő Margita . . . látja már a nevét sem tudom . . IG. (Erdélyi Aranka rajzai) 67

Next