Színházi Élet, 1938. január 23–29. (28. évfolyam, 5. szám)
1938-01-23 / 5. szám
gával. Mind a ketten ugyanazt kerestük Newyorkban . . . Egy kissé elszakadni a hétköznapi valóságtól, valami fényt, kalandot. Képzelheti, hogy könnyen egymásra találtunk. A csókunk melegebb és őszintébb volt annál, amit a kalandban kerestünk. A lelkiismeretünk védelkezett ellene! Nem hallgattunk rá, így aztán rossz vége lett! — Istenem, milyen kár! Megsebesült? — Ha puskagolyóra gondol, amit egy hevesvérű déli szokott ilyenkor a vetélytársnak juttatni, akkor nem! Ennek dacára az ügyből komoly sebet, gyógyíthatatlant és mélyet hoztam magammal. Pi pillanatban is nagyon fáj. — Keserűen mosolygott. — A vége ennek a mélabús históriának válóper volt. A feleségem mindent megtudott. Egyéves gyerekünket az asszonynak ítélték, kemény asszony volt. Azóta sem láttam a gyereket. Nem tudatta velem, hogy hol élnek. — Milyen erős asszony lehetett! — Ma azt hiszem, igaza volt. És látja, ha arra gondolok, hogy maga ugyanúgy, ahogy én valamikor, Newyorkba készül, az életet a csillogó oldaláról megismerni, hát legszívesebben megtiltanám . A nő egy pillanatig döbbenten nézte a férfit. Aztán dühös gúnnyal mondta: — Hogy jön ön ahhoz, ilyen határozott módon gyámkodni felettem, kedves, s kedves . . . látja már a nevét sem tudom. — Vándor vagyok. — mondta szomorúan. — Egyszerű vándor... De nem ez a nevem. Inkább a sorsom ... Az én nevem az ön édesapjának a nevével azonos!... Fordította: Rejtő Margita . . . látja már a nevét sem tudom . . IG. (Erdélyi Aranka rajzai) 67