Színházi Élet, 1938. március 20–26. (28. évfolyam, 13. szám)
1938-03-20 / 13. szám
— így van ez, — mondta — az ember szíve már beleszól a dolgokba! Amint egy kis izgalom jön, azt már megérzi. Gergely aggodalmasan nézett az anyjára. Csak most vette észre, milyen nagyon sápadt és egészen megdöbbent azon, milyen sötét árnyékok vannak a szemei körül. Csak most érzett föl benne, mennyit szenvedhetett az anyja amiatt, hogy ezt tette. A szíve sohasem volt nagyon erős s az utóbbi időben már nagyon kellett óvakodnia minden izgalomtól. Amit mondott, mint egy halk szemrehányás nyilait a szívébe. — Iffy — mondta Viszotayné, mikor a kis üveget visszacsúsztatta a táskájába és egy percre hátradőlt a székén és lehunyta a szemét, mintha pihenne. — Rosszul vagy, anyám! — kérdezte Gergely ijedten. — Dehogy, fiam, — mondta az és rámosolygott — csak jön ez így néha! Most már egyre gyakrabban. Majd megszokom! Tamásné látta, mennyire sápadt. Megkérdeztem tőle, nem akar-e egy kis időre lefeküdni, hogy kipihenje magát! — No, nem bánom, — mondta Viszotayné és felállt az asztaltól, belekarolt Tamásnéba és engedte,hogy az bevezesse a hálószobába és ott iefektesse a dívába. — Ugye, hogy jobb így! — kérdezte tőle Tamásné. A másik anya fölnézett rá, a Gergely sötét szemeivel. — Jobb, Boriskám, jobb. De ha a mi gyermekeink, amikor a maguk életéről van szó, egy kicsit reánk is gondolnának, szülőkre, az még jobb volna. Tamásné keserűen legyintett. — Ezek! — mondta. — Törődnek is ezek velünk! Ugye, a mi ifjúságunkban, mi nem voltunk ilyen önzők! Ekkor Viszolayné kinyújtotta a kezét és rátette a másik asszony kezére, aztán egy kis, fáradt mosollyal az ajkán mondta: — Dehogynem, Boriskám! Mi is csak ilyenek voltunk! Gondolj csak egy kicsit visszafelé. Tamásné nem szólt. Simogatta azt a keskeny, úri,kissé sárgás színbe hajló, fehér kezet, sóhajtott egyet és azt gondolta magában: Milyen kedves, megértő, jó anya ez is! Hát szabad az ilyen anyáknak fájdalmat okozni! Vagy ez talán nem megy máskép az életben! Amikor jönnek az újak, az ő boldogság-éhes szívükkel, akkor a régieknek sírni kell! Miért van ez! És miért van, hogy az esküvőn is sírnak az anyák, holott örülniök kellene! Az anyák könnyekkel öntözik a gyermekeik útját az egész életen át, mert ők már tudják, hogy a boldogság, amit keresnek, nincs sehol. — Te sírsz! — kérdezte Viszotayné, egy kis szünet után fölnyitva árnyékos szemeit. — Ne sírj! Isten segítségével majd csak jóra fordul minden... — Legkésőbb egy hét múlva... Ezek voltak Gergelyi utolsó szavai, amikor elbúcsúztak egymástól. Emma a kertajtó előtt állva utána nézett az elrobogó autónak s olyan érzése volt, mintha belül valami nagy üresség támadt volna benne. Tamás látta, hogy nagyon lehangolt és szerette volna vigasztalni, de nem tudta, mit mondjon neki. Anyja is csak nézte őt szótlanul. Sok mindenre gondolt, amiről nem akart beszélni. Végre is csak ennyit mondott, mintha a saját ügyük teljesen rendben volna és nem is ez volna a fontos. — Ez a szegény asszony nem egészséges. Erre megint csönd támadt köztük s ebben a csöndben Emma fölkelt és bement a házba. Megkezdődött — gondolta magában. Hogy mi kezdődött meg, tulajdonképpen maga sem tudta. De az volt az érzése, hogy a nagy, mámoros boldogságnak itt most vége szakadt, egy időre — de az is lehet, hogy hosszú időre, ha az öreg Viszoay akadékoskodik. ICV Alak végleges kiirtása ezidő szerint a legkomolyabb, gyors, biztos eredménnyel. Angol módszerrel Schadek Adlamné kozmetikai intézete, Budapest, IV., Váci u. 9,1. (Corso mozi ház) 98 XI.