Színházi Élet, 1938. július 23. (28. évfolyam, 31. szám)

1938-07-23 / 31. szám

egyik darab se érte eddig el. Ibsent elavultnak tartják, az ifjúság nem ért vele egyet. Csodálkozva néztek rám a temetőiben, amikor minden­áron meg akartam találni a sírját. Björnsonnal fekszik egy parcellában. Sötétszürke laibradorit kő alatt. Hogy mit jelent az obeliszkre rávé­sett kalapács, senki se tudta. Talál­gattuk. Solnaes építőmesterre vonat­kozik? A temetőőr szerint a kala­pács a költészet építő erejét szimbo­lizálja. Megszólítottunk egy egész sereg norvéget, egyik se volt biztos benne. Csodálkozva bámultak, mit akarunk? Végre egyik magyar as­­szonytársunk elszavalta Ibsen »Der Bergmann« versét, »Erich den Weg mir schwerer Hammer, zu des Berges Herzenskammer« — így kezdődik. Megértettük a kalapácsot. Svédországban keresni kell Greta Garbo képét. A norvégok megbecsülik Sonja Henniet, jobban Grieg és Amundsen mellett minden kira­katban ott mosolyog. Talán azért szeretik, mert semmiben sem kü­lönbözik az általános típustól, szőke, kékszemű, egyéniség nélkül öltözik. A norvég lányokat megismerni a kalapjukról. Egyforma, áll alatt masnis, homlokból kitett szalmafej­kötőt viselnek. Kedves keret finom, fehérbőrű arcukhoz, vállig érő hul­lámos hajukhoz. A hosszú, flanell kék nadrág nem stílszerű hozzá. Egész Skandináviában nincs piros köröm. És fekete estélyi ruha. Csak a pasztellszíneket viselik, legtöbbnyire fehéret, rózsaszínt, világoskéket. Az idősebbek is. Az ápolt északi nő oly soká megőrzi az üdeséget hogy akár hatvan éves koráiban is hordhat vi­lágos színt. Voltam egy-két divat­szalonban, párizsi modellek után dolgoznak, — csak ahogy említettem — a színekben térnek el. Ennek — amire később magamtól is rájöttem — szerintük a nagy »világosság« az oka. Este tizenegykor a parkokban még újságot lehet olvasni, a zöld fák, virágzó bokrok között csúnyán hatna a sötét ruha. Okos dolog volt, hogy a »Nemzet­közi Asszonyihét« az idén a Skandi­náv Államokiban tartotta az üléseit. Sokkal több férfit látni, mint nőt. Jó külsejű, markáns profilú, csinos emberek, de nem tudnak udvarolni. Ezt a honfitársnőik is lépten-nyo­mon elpanaszolják. Vagy mogorvák és egyáltalán semmibe se veszik a nőt, vagy minden átmenet nélkül megtámadják. Nincs érzékük a kis nüanszokhoz. Nappal nő és férfi egyaránt dolgozik, nincs udvarias­kodás, este a munka után pedig úgy csapnak át a hódításba, hogy mint az iskolásfiúk, tréfálkozva üldözőbe veszik a nőket az utcán, pisszegnek, fütyülnek, kamaszosan a szoknyá­jukat rángatják, a karjukba csim­paszkodnak, így hívják táncolni. És még csodálkoznak, hogy kosarat kapnak. Oslóban még a kongres­­szus múmiáit, a hetven éven felüli korosztályt is mindenáron meg akar­ták táncoltatni. Tegnap összefogóz­va jöttünk hazafelé a tengerparton »Asszonyhét« résztvevők. Egyszer csak elénk áll két férfi és azt kérdi, úgy-e mi vagyunk görlcsapat, az a táncos akiket a »Skansen« sora hirdet? mulató mű­életben sokkal is, hogy szebbek vagyunk, mint a plaká­tokon. Természetesen a meghagytuk őket ebben hitben. Megígérték, okvetlenül eljönnek az első előadásra. Ennél hízelgőbb bókot, — mint hogy görlöknek nézik — kaphat-e Női Kongres­­szus? Az »Asszonyhét« gyerekvendé­geinek Játszószobája Stock­holmban

Next