Színházi Élet, 1938. július 23. (28. évfolyam, 31. szám)
1938-07-23 / 31. szám
egyik darab se érte eddig el. Ibsent elavultnak tartják, az ifjúság nem ért vele egyet. Csodálkozva néztek rám a temetőiben, amikor mindenáron meg akartam találni a sírját. Björnsonnal fekszik egy parcellában. Sötétszürke laibradorit kő alatt. Hogy mit jelent az obeliszkre rávésett kalapács, senki se tudta. Találgattuk. Solnaes építőmesterre vonatkozik? A temetőőr szerint a kalapács a költészet építő erejét szimbolizálja. Megszólítottunk egy egész sereg norvéget, egyik se volt biztos benne. Csodálkozva bámultak, mit akarunk? Végre egyik magyar asszonytársunk elszavalta Ibsen »Der Bergmann« versét, »Erich den Weg mir schwerer Hammer, zu des Berges Herzenskammer« — így kezdődik. Megértettük a kalapácsot. Svédországban keresni kell Greta Garbo képét. A norvégok megbecsülik Sonja Henniet, jobban Grieg és Amundsen mellett minden kirakatban ott mosolyog. Talán azért szeretik, mert semmiben sem különbözik az általános típustól, szőke, kékszemű, egyéniség nélkül öltözik. A norvég lányokat megismerni a kalapjukról. Egyforma, áll alatt masnis, homlokból kitett szalmafejkötőt viselnek. Kedves keret finom, fehérbőrű arcukhoz, vállig érő hullámos hajukhoz. A hosszú, flanell kék nadrág nem stílszerű hozzá. Egész Skandináviában nincs piros köröm. És fekete estélyi ruha. Csak a pasztellszíneket viselik, legtöbbnyire fehéret, rózsaszínt, világoskéket. Az idősebbek is. Az ápolt északi nő oly soká megőrzi az üdeséget hogy akár hatvan éves koráiban is hordhat világos színt. Voltam egy-két divatszalonban, párizsi modellek után dolgoznak, — csak ahogy említettem — a színekben térnek el. Ennek — amire később magamtól is rájöttem — szerintük a nagy »világosság« az oka. Este tizenegykor a parkokban még újságot lehet olvasni, a zöld fák, virágzó bokrok között csúnyán hatna a sötét ruha. Okos dolog volt, hogy a »Nemzetközi Asszonyihét« az idén a Skandináv Államokiban tartotta az üléseit. Sokkal több férfit látni, mint nőt. Jó külsejű, markáns profilú, csinos emberek, de nem tudnak udvarolni. Ezt a honfitársnőik is lépten-nyomon elpanaszolják. Vagy mogorvák és egyáltalán semmibe se veszik a nőt, vagy minden átmenet nélkül megtámadják. Nincs érzékük a kis nüanszokhoz. Nappal nő és férfi egyaránt dolgozik, nincs udvariaskodás, este a munka után pedig úgy csapnak át a hódításba, hogy mint az iskolásfiúk, tréfálkozva üldözőbe veszik a nőket az utcán, pisszegnek, fütyülnek, kamaszosan a szoknyájukat rángatják, a karjukba csimpaszkodnak, így hívják táncolni. És még csodálkoznak, hogy kosarat kapnak. Oslóban még a kongresszus múmiáit, a hetven éven felüli korosztályt is mindenáron meg akarták táncoltatni. Tegnap összefogózva jöttünk hazafelé a tengerparton »Asszonyhét« résztvevők. Egyszer csak elénk áll két férfi és azt kérdi, úgy-e mi vagyunk görlcsapat, az a táncos akiket a »Skansen« sora hirdet? mulató műéletben sokkal is, hogy szebbek vagyunk, mint a plakátokon. Természetesen a meghagytuk őket ebben hitben. Megígérték, okvetlenül eljönnek az első előadásra. Ennél hízelgőbb bókot, — mint hogy görlöknek nézik — kaphat-e Női Kongresszus? Az »Asszonyhét« gyerekvendégeinek Játszószobája Stockholmban