Színházi Élet, 1938. július 30. (28. évfolyam, 32. szám)
1938-07-30 / 32. szám
A sellő és Hamlet harca a népszerűségért írta: MEGYERY SÁRI Kopánháríáten első dolgom volt megvonni Andersen összes meséit. Gyorsan felfrissítettem ,amár elfelejtett történeteket, magamellé idéztem a sellők, törpék, tündéreik, óriások, ólomkatonák, jéghercegnők, királyfiak alakját, megpróbáltam beleélni magam a csodáikba, mert Dániában »meseelőképzettség nélkül« lehetetlen boldogulni. Hozzá tartozik műveltségihez. Fontosabb, mint a nyelvi ismeret. Minden második kirakat tele a »Varázsfa a kocsnival«. Gumiból, bőrből, porcellánból, virágból csinálják, a legkedvesebb szerencse tárgyuk. Dániáiból »•varázskarocsni« nélkül hazajönni könnyelmisség. Az a titka, hogy a birtokosa a jelenből ,bármely pillanatban visszamehet a múltba. A valóságból a képzeletbe. A legnépszerűbb Andersen mesealakot, a sellőt még a varázskar oesminál is többet látni. Gyönyörű márványszobra a kkopenhágai Langolim-sétány büszkesége. A tengerparton ül félprofilban. Erikson szobrász műve a legtökéletesebb, legköltőibb női alak, amit csak el lehet képzelni. Törékeny, igazi kis mesetündér. A dán lány tizenötödik születésnapjára ennek a szobornak a mndattáit kapja ajándékba. Ez figyelmeztesse egész életén át, hogy egyetlen férfiért sem szabad túl nagy áldozatot hozni. A túl önfeláldozó szerelemnek szenvedés az ára. A sellő is elhagyta a királyfiért tengeiri birodalmát, szüleit, testvéreit, a babokból a szárazföldre .Mvánkozott, földi lény akart lenni. Mindent odaadott, hogy az uszonnyai helyén lábas legyen, mint az embereknek. A saemo világát, a hangját. Irtózatos kínokat fizetett minden lépéséért. És ő mégis ment, ment a szerelme után. A királyfi pedig, amikor megláttta, hogy a sellő a földöm, akárhogy is igyekszik, nem veszi fel rái versenyt a többi asszonyokkal, kiábrándult belőle ősi elkergette. Beleszeretett a szomszéd királyság virágarcú hercegnőjébe és szegéy kis sellőnek; végig kellett néznie az esküvőjüket. Meghalt, a bánat ölte meg, de még a másvilágra is csak nehezem ért el — a sellőknek nincs lelkük — és csak ha egy igazán jó gyerekre akadnak, aki szüleinek csak örömet okoz, háromszáz év múlva jutnak a vízi paradicsomba. — Ki tudja, hány szerelmes nőt mentett már meg valami nagy bolondságból ez a mese... — sóhajtotta néhány napos dán barátnőm, amikor első este ott üldögéltünk a holdfényes tengerparton, a márványszobor mögött. — A dánok — mondta — Wilemben is hajlamaik a romantikára, tépelődésre, Hamlet-telkük van. A tett és az ábrándozás közötti harc őrli fel valamennyiüket. A »leinni vagy nem lenni« náluk nemcsak idézet. Tele vannak akarással, terveket szőnek, de a kivitelre már nem kerül sor. — Szóval ne higgjek a »Politiken« szerkesztőjének, aki megígérte, hogy holnap reggel nyolckor eljön értem és motorcsónakon elvisz Sabona-Bornholmbaî — kérdeztem a filozofálásból azonnal a saját kis ügyemre térve át. Nagyon vágytam erre a kirándulásira. Éppen a sellő miatt. A szerkesztő volt a legjobb barátja Ellen Pricenek, megmondták, csak az ő révéin, juthatok be hozzá. Mme Sular de Plane, lánynevén Ellen Pricf klasszikus táncosnő, — ma Erikson sellőszobra Kopenhágában