Színházi Élet, 1938. augusztus 13. (28. évfolyam, 34. szám)
1938-08-13 / 34. szám
WAT Bocsánatot kérek, hogy újra a bástyasétányról írok, de ha már házam elé rendelte a sors, azaz a székesfőváros, legalább nekem is legyen egy kicsi hasznom belőle. Különben, is utolsó beszámolóm óta, megváltozott a sétány közönsége. Egyáltalán megfigyeltem, hogy a közönség úgy nyolc naponként változik. Pár napon át mindig ugyanazokat az arcokat látom, ugyanazokat a hangokat hallom (főleg utóbbiakat). Azután elmaradnak, helyükbe új arcok és hangok jönnek. Az elmúlt héten hőség és zivatarok következtében, hála Istennek, igen gyér volt a délutáni látogatottság, úgy, hogy ebéd utáni álmomat és tea utáni regényírásomat majdnem zavartalanul folytathattam. Egyetlen lény, aki naphosszat a sétányon tartózkodik, egy nagyon öreg kis töpörödött nénike. Nénike ott, gubbaszkodik a kertem előtti padon, a legmelegebb délben is kendőbe burkolva. Estefelé még második kendőt is vesz magára. Csendesen, némán, mozdulatlanul ül nénike. Kis reszkető eres kezébe támasztja apró ráncos fejecskéjét és gondolkodik. Időnként hozzátartozói kijönnek meglátogatni. Középkorú házaspár (valószínűleg lánya és veje), tizenöt év körüli csitrilány (talán az unokája). Ezek ott ülnek mellette, beszélgetnek, vagy újságot olvasnak, de nénike sose figyel beszédre vagy újságra. Csak ül görnyedten, révetegen, elgondolkodva, mint valaki, aki már nagyon messze van. Messze családi beszélgetésektől, újsághírektől, ettől az egész világtól, melyben — valahogy úgy érzem — nem valami jól mehet sora. Merrefelé kalandoznak nénike gondolatai? Messze múltakba? Egy szebb, más világba? Talán a semmibe? Talán ő is, mint e sorok írója, csak éppen boldog, hogy süt a nap, neem fázik, nem fáj semmi, nem zavarja senki. Ez az úgynevezett negatív boldogság, melyet még pár éve nagyon lenéztem. Pedig milyen jó... Nénike úgy este hétig élvezi zavartalanul a sétányt. Azután megjelennek az első esti vendégek. Ezek természetesen gyerekek, akik a hosszú forró nap után, lefekvés előtt még kicsit kirándulnak a levegőre. A gyermekek zöme, hála Istennek, a sétány másik végén csoportosul, mert ott, a Bécsikapu felett, leugrálásra és lábficamításra alkalmas lépcső található. Azért én sem panaszkodhatom... A revolveres gyermek, kiről múltkor irt r.%, eltűnt. Az akrobaták is. Helyükbe megjelentek a harkályok. A harkádok három kis fiú, akik magukkal hozzák kis kalapácsaikat és példás szorgalommal kopogtatják a bástyafalakat. Olyan buzgón dolgoznak, mintha minden percüket arannyal fizetnék. Kissé nyugtalanul figyelem munkájukat. Hiszen, jól van, tudom, sok mindent elviselt ez a vén bástyafal ,itt tegyük fel, hogy a harkályok esténként csak egyetlen téglát ernek ki belőle... Az hónaponként harminc tégla. Évenként háromszázhatvinöt. Ennél kevesebbtől is megingott már épület... Szerencse, hogy nyár végén kiköltözöm a fal szomszédságából. Ugyancsak házam környékén szórakoznak Mariska és Dezsőke nevű kisdedek, míg anyukájuk és anyuka barátnője a padon suttognak apuka viselt dolgairól. Marika vagy négyéves, Dezsőke kettő lehet. Ők a néhány legharsányabb gyermekei. Nem jogtalanul jutottak hangjukhoz, hanem anyukától örökölték. Amikor Dezsőke és Marika összeverekednek és anyuka közbereccsent, megremegnek a budai hegyek. Anyuka a kitűnő pedagógus, múltkor, mikor, tizedszer mentette meg testvérgyilkosságtól az egymást püfölő és fojtogató Marikát és Dezsőkét, így szólt: »Hányszor mondja még nektek anyuka, hogy jó testvérkék nem verekednek. Marika, te időtebb _ _ JSKE 4 V