Színházi Élet, 1938. szeptember 4. (28. évfolyam, 37. szám)

1938-09-04 / 37. szám

Bethleni Margit golf-J LeveL­e Falun pihenek és sok a szabad­időm. Ezért én is, mint mások, eszem, alszom és beszélek. Különö­sen sok hosszúra nyúló diskurzus­ban veszek részt. A minap hárman ültünk a régi ház terraszán. A ház ura, a házigazda lánya és én. Te­vékeny természet lévén, erőteljesebb testi mozgásra áhítoztam, mint amelyet nyelvemnek pergése oko­zott. — Menjünk sétálni — indítványoz­tam. A házigazda legyintett. — Arra halálunk után is van időnk. Ránéztem és körülményesen ki­fejtettem, hogy én, mint jólnevelt szellem, annak idején majd csende­sen fekszem a koporsómban és soha nem fogom zavarni a ház lakóit. Ezért fenntartom indítványomat. A ház ura gúnyosan mosolygott. — Elhiszem. De elképzelni nem tudom. Ha mindenáron sétálni akar, tessék! De én — ismétlem — majd csak halálom után. Erre már beleelegyedett a vitába a háziúr lánya: — Ugyan, papa, te akkor is csak autón fogsz kísérteni! Időközben a ház többi lakói is ki­sereglettek a terraszra és a házias­­szony, gyermeke segítségére sietve, megjegyezte, hogy miért ne kísért­hetne valaki autón, hogyha pulykák által húzott aranyhintón a püspök évszázadok óta? teheti azt Pulykák, aranyhintó, kísértet! Ez kezd érdekessé válni. Aztán meg­tudtam a történetet. Nagyon régen történt. Abban az időben, amikor az előítélet és az ön­kény aranykorukat élték. Amolyan kimondottam kellemes régi jó idők voltak azok, a karóbahúzás, olajba­sütés és a máglyán égetés kedvelt szórakozásoknak számítottak. Va­lamit csak kell nyújtani a népnek, — gondolták a­ kor vezetői — tehát nyújtottak. Néha deresre, néha másra. Ahogy éppen jött. Ebben a korban nevelkedett a ház akkori ura és így nem csodálatos, hogy úgy az előítéletekben, mint az önkényben ő is bővelkedett. Állító­lag egyéb világi javakban is. Eze­ket azonban gondosan megtartotta magának, nővérének átengedvén párja használatát. A ház akkori ura a címzetes püspök volt, nővérét vi­szont azzal bíztatta, hogy éljen el­vonultan, hogy méltó legyen maj­dan a mennybéli örömökre. Ezért visszavonult nővérével vidéki vár­szerű kastélyába, ahová férfi nem tehette be a lábát. A jobbágyságot nem tekintette sem hím, sem nő­neműnek, ahogy az rendjén is volt, minthogy azok sem képviselhettek nővére szemében nemet, csakis és kizárólag munkateljesítményt. El­lenben határozottan hibáztatható, hogy a daliás, szélesvállú és­ bika­nyakú ispánt, Birka Pétert, aki mellesleg bár elszegényedett és ha nem is nemesi, de mindenesetre régi famíliából származott, tudniil­lik egyenesen Ádám apánktól, szin­tén a veszélytelenek közé sorozta. Lehet, hogy túlságosan bízott az előítéletekben, amelyek benne oly magas lánggal lobogtak, de min­denesetre célirányosabb lett volna Birka Péter helyett kevéssé férfias külsejű ispánt alkalmazni, mert, ahogy újfent mondám bibliajártas ember létére tudnia kellett volna, hogy az asszonyi állat esendő sze­mély. Amikor a püspök megtudta, hogy mi történt, maga elé idézte félreve­zetett nővérét és szelíden megdor­gálván felületes magaviseletéért, — befalaztatta, a várnak egyik jól megtermett oldalkamrájába, ugyanis olyan elvakult volt. Nővére hogy nem óhajtott többé pártát viselni, hanem ezt az öltözködési darabot fejkendővel akarta felcserélni és férjhez menni Birka Péter uradalmi ispánhoz. Talán elfelejtettem felem­líteni, hogy a befalazás azokban a bizonyos régi jó időkben szintén a U

Next