Színházi Élet, 1938. szeptember 24. (28. évfolyam, 40. szám)
1938-09-24 / 40. szám
Saláldozva a nyájat, aíun&állal Utaztam és az étkezőkocsiban összebarátkoztam sebb egy kedves időúrral, elpolitizáltunk. Remekül mert mind a kettőnknek más véleménye volt és politizálni csak olyan emberrel érdemes, akit meg kell győzni. Ha már egyetért velem, minek beszéljek! Miután több csípősséget mondtunk egymásnak, áttértünk az irodalomra. A kedves úriember vidéki magányában sokat olvasott. Némi tájékozottságot árultam el a mai irodalomban, ezért az öregúr egy, számomra igen kellemes kérdéssel, fordult hozzám. — Zsigray Juliannát ismeri? — Nem ismerem — mondtam gőgösen. — Tudja, én szeretem az írásait. Van valami zamata. A régi történeteit kedvelem. Jól mondja el ezeket a magyaros eseteket, úgylátszik meglehetősen ismeri a háború előtti időket. Az öregúr közelebb hajolt hozzám. — De gyanús nekem ez a nő... Kár, hogy nem ismeri, mert akkor biztosan igazat adna az én feltevésemnek. Nem úgy ír, mint egy nő, a nők nem anekdotáznak így. Az a gyanúm, hogy ez a nő férfi. Választott magának valami szépen hangzó női álnevet. Hevesen tiltakoztam. — Hogy képzel ilyet? Egy férfi, ha még írással foglalkozik is, nem tud annyira lealjasodni, hogy női álnevet válasszon! A közönség idegenkedik a nőíróktól. Hiszen a nők egy része is férfi álnéven ír. Az öregúr eltűnődött. — Ebben van valami. Alighanem igaza lesz. Kicsit gondolkodott, kinézett az ablakon, azután gyorsan bólintott. — Hát jó, lehet hogy nem férfi, de az egészen biztos, hogy nagyon öreg. Unokatestvérem író. Ezt ő állítja. Viszont ő azt mondja, hogy én állítom magamról, hogy író vagyok, ketten kiterjedt Mind a családunk szégyenfoltjai vagyunk. A bihari rokonság épp úgy, mint borsodi, különös tekintettel az aradmegyei ágra, csak szemlesütve pirulva és beszél rólunk. Tavaly bemutatták darabját a Magyar Színházban. Előre megmondtam neki, hogy ne írjon darabot, mert abból rettenetes baj lesz. Ha könyvet ír, azt a jóindulatú könyvkereskedők még eltitkolják a közönség előtt, de színházzal máskép áll a a dolog. A színházba a színészek miatt bemegy a közönség. Hiába beszéltem a lelkére, mégis darabot írt és nem igyekezett megakadályozni, hogy a darabot előadják. Ott voltam a házi főpróbán. Meghúzódtam a egy oszlop mögött, csak harmadik felvonás után találkoztunk. Mit tagadjam, sírtam. — Na, te sötét alak! — mondta ő diadalmasan — ugye, meg tudtalak hatni, ugye, isteni ez az utolsó jelenet? Még a te bazaltkőszíved is meglágyul. én — Sírok, — feleltem — sírok, mert fides gyermekkorom. Itt még szendén ülünk a kocsin, mert jó szüleink látnak. Két perc múlva, ha tél futunk a szülői szemhatáron, sürü ökölcsapásokkal szórjuk le egymást a kocsiról. Önálló egyéniségek voltunk, mindnyájan hajtani akartunk.